Minca
A tegnapi sok-sok pech után kissé félve indultunk az autókölcsönzőhöz, ahol nagy tömeg fogadott. De a sor ellenére nem telt fél órába és máris 4 napra boldog tulajdonosai lettünk egy szinte új Toyota Corollának és indultunk a 90-es főúton Minca felé. Ezzel kezdetét vette a kalandtúra. Eddig a nagyobb városok kulturális nevezetességeit néztük meg, de most belevetjük magunk a természetbe!
Minca egy természeti gyöngyszem 100 km-re Santa Martatól, egy 600 fős pici falu az őserdő közepén. Szerencsére még nem igazán fedezte fel a tömegturizmus. Leginkább a bevállalós hátizsákos fiatalok egyik kedvenc helye. Ennek megfelelően nincs szállodasor, bulinegyed stb. Viszont van pár igen egyszerű hostel, néhány étkezési lehetőség és 2 fantasztikus vízesés, ahova gyalogtúrával vagy motorostaxival lehet feljutni.
Mi egy, a falutól kicsit távolabb eső szálláshelyet választottunk, ami az erdő közepén, a folyó mellett épített kis bungalókból állt. Megtalálni sem volt egyszerű, de az útról csak hosszú ereszkedő lépcsősoron, majd egy igen rozoga függőhídon keresztül lehetett megközelíteni. De ha már szerencsésen lejutunk a völgybe, akkor ott vár a pálmaágakkal borított tetejű kis bungalónk, rovarhálós ággyal és a folyóra nyíló kis terasszal. És persze egy kellemes kis medence is fokozza a dzsungelhangulatot. Egyszerűen meseszerű.
Éjszaka csak a dzsungel hangját hallani, reggel a madarak hangos énekére ébredni, majd a medence mellett reggelizni, végül a gyalogtúra előtt csobbanni egyet a hűs vízben, roppant giccses, de nagyon jó!!! A házigazdánk bár kedves, de nem egy kommunikatív személyiség. Az biztos, hogy nem stresszel, nem kapkod, nyugodtan éli az életét. A már meglévő 6 bungalóját „karbantartja”, persze csak ha már nagyon muszáj, a leszakadt lépcsőfok, vagy pár léchiány a függőhídon nem igazán hatja meg. Figyelj a lábad elé és akkor nem esel bele a patakba. A nyugodt, békés hangulaton kívül a lélegzetelállító helyszínért jönnek ide a látogatók, ahogy mi is.
Első nap a kevésbé ismert Marinka vízesés meglátogatását tűztük ki célul. A faluból 9,5 km gyalogtúra vezetett a vízeséshez. Persze a terep nem volt egyszerű, vízmosások, sziklás ösvények, komoly emelkedők és 30 °C fok hőség és 90% páratartalom nem segítette az elszánt turistát. Azonban a növényzet és a rengeteg fantasztikusabbnál fantasztikusabb színes virágkavalkád kárpótolta a fáradságot, minden erőfeszítést megért a látvány.
Először felmentünk a felső, úgynevezett 2. vízeséshez. Tényleg döbbenetes volt a 15 méter magasból alázúduló óriási víztömeg. Szerencsére teljesen be lehet menni a lezúduló vízfüggöny alá, ahol nagyon kellemes zuhanyozni a hűs vízben.
Innen le lehet menni az úgynevezett alsó vízeséshez. Itt már kisebb az esés, de egy kis medencét alakítottak ki a csobogó víz alatt, ahol nagyon jó elhűlni a kimerítő túra után. Persze a hőségben itt is igen jól esett egy kis hűsítő fürdés.
És hogy mindenki jól rálásson a vízesésekre, ezért nagy hálószerű kilátókat alakítottak ki a völgyekben, ahonnan remek kilátás nyílik a lezúduló vízre és még kellemesen meg is lehet benne pihenni. Tériszonyban szenvedőknek nem ajánlott!
Másnap a helyiek körében nagyon népszerű Poco Azul nevű vízesés megtekintése volt a terv. Mivel ebéd után már tovább kellett indulnunk a Tayrona Nemzeti Park felé, ezért a gyalogtúra helyett a motorostaxi mellett döntöttünk. Vagyis 2 motorossal megalkudtunk, akik felvittek a vízeséshez, megvártak és visszavittek a szállásunkhoz. Ez a vízesés is nehezen megközelíthető, de vasárnap lévén ennek ellenére tele volt helyi piknikező családokkal. Úgy tűnt, hogy amíg tegnapi vízesés leginkább a turisták, addig a mai, a helyiek kedvenc helye.
Nekünk mindkettő nagyon tetszett, de délután már indulnunk kellett a következő megálló, a Tayrona Nemzeti Park bejáratában lévő Zaino falu felé. Az út kellemesen telt, a jó minőségű 90A főúton jutottuk el a faluig. Útközben fantasztikus növényvilágon vágtunk keresztül, mindenütt pálmaligetek, ezerszínben pompázó bokrok, virágok, mindet haza szerettem volna vinni.
Végül megérkeztünk Zainóba, ahol a park hivatalos bejáratával szemben lévő hostalban foglaltunk szállást. Remekül választottunk, mert a hely szuper volt, kedves, segítőkész, angolul kicsit beszélő recepciós hölggyel. Maga a hostel igazán egy remek, helyi finom ételeket áruló kiülős étteremhez tartozó pár szoba volt. A szobánk terasza a Siera Madre csúcsaira nézett, alatta egy hegyi patak zuhogott, mellette egy tiszta hűs medencével. Hát kell ennél több!
A gyönyörű Tayrona Nemzeti Park az egyik legvarázslatosabb hely a Karib-tenger partján. Ez a természetes mennyország sűrű dzsungelnek, kellemes sétautaknak, gyönyörű strandoknak és lenyűgöző vadvilágnak ad otthont. A nemzeti park a Tayrona népről, a terület őslakosairól kapta a nevét. Ez a föld nagy kulturális és spirituális jelentőséggel bír számukra, ezért évente 3 alkalommal 2-2 hétre be is zár a park, amikor az igazi tulajdonosai kis időre visszavehetik a turistáktól.
Másnap reggel órára keltünk, mert a kapunyitásra már a bejárathoz akartunk érni. Persze rajtunk kívül még pár százan hasonlóan gondolkodtak. Alig háromnegyed órás sorban állas után bejutottunk a parkba. Semmi felhajtás, nincs táska átvizsgálás, kötelező filmnézés, ahogy egyes blogerek leírták. Megkaptuk a 2 nap 1 éjszakára szóló és a kötelező biztosításról szóló karszalagunkat, majd irány a kisbusz, ami felvisz a túra útvonal kezdetéig. Aki elég bevállalós, az mehet gyalog is, de ez az útvonal már önmagában 8 km a kövesúton felfelé. Mi úgy döntöttünk, hogy kerül, amibe kerül (15000 peso kb. 1500 Ft/fő) ráérünk elfáradni később.
A kisbusszal gyorsan felértünk a Cañaveral kiindulóponthoz és elkezdődött az igazi gyalogtúra. Először, hogy mielőbb lássuk a fehérhomokos vízpartot és a kristálykék vizet, az Ecohabshoz gyalogoltunk. Ez egy menő szálloda, egyébként a nemzeti park egyetlen szállodája, közel a bejárathoz egy fantasztikus tengerparttal. Gyönyörű homokos part, de olyan óriásiak a hullámok, hogy itt nem ajánlott a fürdés. Azonban a látvány az leírhatatlan.
Kis pihenő után tovább indultunk a következő strand felé. A túra útvonal hol az erdőben, hol a parton vezet. Nem könnyű a terep! Van hogy az ösvény vízmosásokon, van hogy sziklák közt, jobb esetben fa pallókon vezet. És persze a hőmérséklet 30 °C feletti, a páratartalom is 90%. De amikor egyszerre a fák között feltűnik az azúrkék tenger a homokfövenyes parttal, az maga a csoda és elfelejtjük a fájó, remegő lábakat.
Délután 1 óra után, fáradtan, izzadtan, megérkeztünk a szállásunkra, Arrecifebe. Az itteni campingben foglaltunk 1 éjszakára sátrat. A camping igazából egy pálmaágakkal fedett étteremből és 2 mosdóblokkból állt, de minden tiszta és rendezett. A sátrak normál távolságra egymástól, a nagylombú fák alatt voltak. Minden sátorban volt egy 2 személyes matrac (irtó kemény), párna és takaró.
Egy finom ebéd és némi frissítő sör után még áttúráztunk a következő partszakaszra a La Piscina - medence - nevű strandra. A nevét arról kapta, hogy a partszakaszt egy hosszú kőgát zárja le, ezáltal olyan, mintha egy medencében fürdenénk. És hála a kőrakásnak lecsendesedik a hullám, így egy nagyon kellenes, úszásra is kiváló strand jött itt létre. Annyira megtetszett ez a partszakasz, hogy nem is mentünk tovább, estig élveztük a strandot.
Az éjszaka a campingben nagyon nyugodtan és kellemesen telt. Este 10 órakor központilag lekapcsolták a villanyt, így mindenki nyugovóra tért, esélyt sem adva a hangoskodásra.
Másnap reggel a sátorra sütő nap melege ébresztett. Konkrétan majd megsültem, olyan meleg volt már reggel 8 órakor a sátorban. A reggeli elfogyasztása után a terv az volt, hogy eltúrázunk a park fő látványosságához, a képeslapra illő Cabo de San Juan nevű strandhoz. Persze közben, ahol lehetett lehűtöttük magunkat a tengerben.
Ez az útszakasz sem volt könnyű, sziklás terep, bokáig érő forró homok és keskeny vízmosások váltakoztak, de a legzavaróbb az volt, hogy lóval is meg lehetett tenni az utat, így állandóan arra kellett figyelni, hogy mikor, merről jönnek az egyébként is nehéz terepen a lovasok. Persze útközben fantasztikus pálma erdőkön gyalogoltunk át, ahol majmok ugráltak a lombok közt és hatalmas színes pillangók repkedtek a bokrok közt.
Végül elértük a remek stranddal rendelkező Cabo de San Juant. Ez a legkedvezőbb fekvésű strand, ezért a legtöbb turista is itt van. Igazán jól esett a fürdés a fehér homokkal borított strandon. Felmásztunk a félsziget csúcsán található kilátóhoz is, ahonnan remek kilátás nyílt az öbölre.
Mivel a park területét este 5 óráig el kellett hagynunk, ezért időben el kellett búcsúzni a csodás partoktól és ki kellett indulnunk a Paradicsomból. Sajnos minden jó véget ér egyszer, de semmi gond, vár a következő kaland, egyik kedvenc íróm Gabriel Garcia Marquez hőn szeretett városa, Cartagena.
Az éjszakát még a már ismert hostelunkban, a 2 nappal ezelőtti szobánkban Zainoban töltöttük, de másnap reggel indultunk vissza Cartagenába.
