2019.09.19. Induljunk,induljunk!

Az út ötlete már tavaly, Peruból hazafelé jövet megszületett. Egy lábtörés miatt ugyan egy kicsit tolódott, de jobb később, mint soha. Így legalább több idő jutott a tervezésre. És hosszú előkészület után elérkezett a nap. Bár, amikor úgy gondoltuk, hogy minden rendben, a repjegy, a szállások, az autó lefoglalva, akkor 21 órával az indulás előtt jött az sms a Lot-tól, miszerint a holnap, vagyis 19-re foglalt jegyünket áttették 20-ra, mivel a 19-i közvetlen járatot törölték. Na, ne már!!! Nekünk 19-én estére már szállásfoglalásunk van, vagyis estére New Yorkban kell lennünk. Gyors újratervezés: telefon a Lot-nak, áttetettük a jegyet a holnapi, varsói átszállásos járatra. Ezzel ugyan jóval később érünk New Yorkba, de legalább nem kell 1 napot elvesztve átszervezni a programot. Probléma megoldva. És elindultunk. Pest felé kiderült, hogy a Marcinak beesett egy forgatás, így nem tud kivinni a reptérre. Sebaj, marad a jó kis 200E busz. Bár a megállóját közben áthelyezték és a busz is tömve van, de nyaralunk és ekkor semmi se ronthatja el a jókedvünket. Csak pozitívan! Hipp-hopp Varsóba értünk. Ott volt 2 óránk a new yorki járatig, amit kellemesen töltöttünk el.

Mikor besorakoztunk az útlevél ellenőrzéshez, akkor kiderült, hogy a Pisti SSSS személy, akit fokozott vizsgálatnak vetették alá. Az ellenőrzés során egy papírral végig húzgálták a kezét, a ruháját, kábítószert keresve. Átment a vizsgálaton és végre feljutottunk a gépre. Az már meg se lepett, hogy majd 1 órás késéssel indultunk. Ami ilyen nehézkesen indul, az csak jól folytatódhat. És valóban, alig 10 órás repülés után helyi idő szerint este 9 órára megérkeztünk New York JFK repülőtérre. A beléptetés is viszonylag egyszerű volt. Mi egy Wong nevű vámtisztet kaptunk, aki tök normális volt, fotózás, ujjlenyomat vétel után konstatálta, hogy 3 hét turistáskodás után haza akarunk menni, eszünk ágában sincs az USA-ban maradni. Ez megnyugtatta és már mehettünk is a bőröndjeinkért. A terminálok között közlekedő airtraint is gyorsan megtaláltuk, majd következett a metró.

Hát nem túl egyszerű a forgókapun átjutni a bőrönddel, de ezt is megoldottuk. Az azért egy pillanatra megakasztott, hogy a kidolgozott program, amin rajta volt, hogy miként jutunk el a szállodába, na, az otthon maradt. De ezt a problémát is sikerült leküzdeni és kb. félórás metrózás után már a Madison metrómegállóban álltunk előttük a kivilágított Chrysler toronnyal és a sárga taxikkal.

És ekkor kezdődött a neheze, megtalálni a szállodát. Sajnos a gyalogos maps.me nem igazán működik a felhőkarcolók között, de 11 órára sikerült elfoglalni a szobánkat a szuper Roosevelt szállóban.

Hulla fáradtan, hisz otthon már hajnal 5 óra volt, lefeküdtünk aludni. A 6 órás időeltolódás ellenére reggel 8 óráig horpasztottunk.

2019.09.20. New York

Reggel kipihenten ébredtünk. A horror árfekvésű 5. sugárúti szállodai szobához nem tartozott reggeli, de majd cserkészünk valamit, éhen biztosan nem halunk.  A reggeli vadászatot a szálloda halljában kezdtük, de az árakat meglátván gyorsan rájöttünk, hogy inkább keresünk egy olcsóbb reggelizőhelyet.

Egy közeli kóser étkezdében vettünk 2 kávét és két péksütit. Érdekes volt, ahogy a filmekben, mindenki kávéval a kezében sietett az utcán. Reggeli után nyakunkba vettük a várost. A mai program: a már előre megvásárolt Big Bus jegyünkkel körbeutazni a város nevezetességeit. Ez jó program, de véletlenül se sikerült megtalálni a megállót. Már jártunk így Dubaiban is, hogy láttuk a buszokat, de a felszállóhely elveszett. Végre megállt egy busz, de ott mégse szállhattunk fel, tovább küldtek egy másik megállóba. Ott már jó kis tömeg várakozott. Plusz kiderült, hogy hiába vettünk 2 napos jegyet, az csak 2 egymást követő napon lehet felhasználni. Hát ez sehol sem volt a honlapjukon! Nem kicsit akadtam ki! Végül minden megoldódott, feljutottunk a buszra és elindultunk a piros vonalon. Hatalmas forgalomban araszoltunk.

New Yorkban, ellentétben eddigi Big Bus-os tapasztalatainkkal, sehol egy kiírás, nem tudod, hogy melyik megálló a BB megállója, nincs sehol semmi tájékoztatás. Ugyan hop on hop off, de nem igazán jellemző az átszállás. Leginkább mindenki megy egy kört, majd átszáll a másik vonalra. Mi egy teljes 4 vonalas jegyet vettünk, gondolván, hogy ma megcsináljuk az alsó és felső manhattani vonalat és a túra végére marad a hajózás és a brooklyni és harlemi rész. De úgy tűnik, hogy ez a terv dugába dől. No problem, hát ezzel speciel átvertek. A piros vonalon körbe utaztuk alsó Manhattant, megnéztük a Rockefeller Centert, az Empire State Buildinget, a Hudson folyót.

Meglepő, hogy a templomok és a régi házak elbújnak az óriási felhőkarcolók közt. Mindenütt óriási a forgalom, sőt egy klímatüntetés is lassította a forgalmat. A túrát a kék vonalon, felső Manhattan megismerésével folytattuk. Az is érdekes, hogy a buszokon a magnós idegenvezetés mellett, ami 6-8 nyelven megy, egy idegenvezető is folyamatosan mondja angolul, hogy mit látunk. Ugyan a magnós szöveg érthetőbb, de az élő idegenvezetéssokkal élvezetesebb. Sok sztorit, viccet is bedob az idegenvezető.

A hatalmas forgalomnak köszönhetően már a harlemi vonalat lekéstük, mert oda 2 órakor indult az utolsó járat. Ez azért vicc!!! De így jártunk. A kék vonal végén visszaballagtunk a Time Square-re, ahol sikerült egy igazi new yorki hot dogot és egy pohár sört inni. 

Befejezésként eldöntöttük, hogy teszünk még egy kört a piros vonalon, leszállunk a kikötőben, sétálunk egyet és hazamegyünk pihenni. Most már sokkal kellemesebb volt, mert eltűnt az út mellől az ordibáló, tüntető tömeg. Azonban hamarosan kiderült, hogy az egész tüntetés levonult a kikötőbe. Emiatt le is kellett rövidíteni a busz útvonalát, mert a kikötőbe vezető utat és magát a kikötőt is lezárták. Így visszamentünk a Time Squarre és hazasétáltunk pihenni. Többszöri nekifutásra haza is találtunk, mert a tájékozódásunkkal még van némi gond. Az egész napi városnézés után jól esett egy kis pihenés. Úgy elfáradtunk, hogy az esti buszozást már kihagytuk. Vacsorázni bementünk egy roppant koszos és lepukkant McDonald’s-ba. Otthon egy ilyet biztos bezáratnának. Este még megterveztük a holnapot, ami biztosan nem lesz egyszerű, de mi szeretjük a kihívásokat, ezért vagyunk itt.

2019.09.21. New York- Cape Cod

Ma gyorsan elfogyasztottuk a tegnap vásárolt reggelinket és irány a metró. Ahhoz képest, hogy szombat reggel fél 9 van, elég sok ember mászkál az utcákon.

Szerencsére ma is jó meleg várható, így a bőröndökkel felszerelkezve már szakad rólunk a víz. A metrón hosszasan próbálkoztunk a metrókártyánk feltöltésével, sikertelenül. Végül vettünk egy egyszer használatos jegyet. Előre kiderítettük, hogy merre van az autókölcsönző irodája, amit lazán meg is találtunk. Rövid várakozás után, nagyon flott, gyors ügyintézéssel megkaptuk az autónkat, egy szép kék Huyndai Elantra személyében. Mivel minden autónkat elnevezünk, ezért ettől kezdve a hívójele: blue thunder (kékvillám). A kocsi rendben, gyors bepakolás, kényelmesen elférünk, de hol a GPS tartó? Ja, az a Skodában maradt, vagyis Kispesten. Pedig, ha valahol, hát itt nagyon kéne. 

És most jön a neheze. Kijutni New Yorkból egy automataváltós autóval! Eddig Pisti egyszer próbálta az automata váltós kocsit, aminek durva szélvédő lefejelés és nyaktörés lett az eredménye. Azonban az USA-ban nincs váltós autó. Ez van, majd megszokjuk! De azért rezegő gatyával indultunk. Jó néhány eltévedés után rátaláltunk az I-95 útra.

Ugyan 2x is figyelmeztettek, hogy ez fizetős szakasz, de itt már nem volt mit tenni. Majd fizetjük a büntetést, de legalább már kijutottunk New Yorkból. Örüljünk most ennek. Egyébként teljesen jól vezetnek, nincs tülekedés, dudálás, mindenki halad. Persze, ha lehet. Mivel szombat van, hatalmas a forgalom az óceánpart felé. Cape Cod az egyik legfelkapottabb nyaralóhely, ahol a 40 km hosszú homokos tengerparton pihenik ki  a new englandi városlakók a heti stresszt és fáradságot. A rengeteg útépítés is jelentősen lassítja a haladást. Az autópálya nem sok látnivalóval kecsegtet, de ahogy letérünk Cape Cod felé nagyon szép kis part menti üdülőfalvakon megyünk keresztül. Fehér, fa házikók, zöld gyep mindenütt.

A sziget csücskében, Provincetownban foglaltunk szállást. A Gifford House egy 2 szintes nagy ház hatalmas verandával, hintaszékekkel, sörözővel. Maga a megtestesült nyugalom. Feltűnt, hogy a ház ki van zászlózva, de nem a szokásos amerikai, hanem hatalmas sokszínű zászlóval és még a színes karácsonyi világítás is kint maradt. Ja, és égtek is a fények.

Gyorsan bejelentkeztünk, majd felmentünk.A szobában egy férfi napot reklámozó, meztelen férfit ábrázoló kép is volt, de még mindig nem derengett. Kipakoltunk és lementünk a partra körülnézni és keresni valami vacsorát. Szemünk, szánk tátva maradt. Szinte minden házon ugyanolyan színes zászló lengedezett és szinte csak pasik masíroztak nagy csapatokban, kéz a kézben az utcán. tt végre leesett, hogy ez a kisváros a melegek, leszbikusok, transzvesztiták törzshelye. Ennyi kézenfogva sétáló férfit egész eddigi életemben, pedig 55 év nem kevés, összesen nem láttam. Azért ez a meglepetés nem vette el az étvágyunkat. Beültünk egy kellemes kis kerthelyiségbe és már meg se lepett, hogy egy egyértelműen meleg pincér jött felvenni a rendelést. Nagyon kedves és segítőkész volt, bár a selypítve, affektáló beszédét nem volt könnyű megérteni. Végül egy mustáros lazacot és egy homártekercset rendeltünk. Mivel itt minden tengeri herkentyűt frissen a kajálda túloldalán lévő óceánból hoznak, eldöntöttem, hogy mindenképpen kipróbálom a homárt. És nagyon jó döntés volt, mert remek volt az általam választott étel.

Teli pocakkal tettünk még egy sétát a kikötőbe, megnéztük a zarándokok emlékművét, majd hazatértünk aludni. Vagyis csak gondoltuk, hogy aludni, mert mire lezuhanyoztunk, borzasztó dübörgő zene vette kezdetét. Annyira hangos volt, hogy rezgett az egész szoba. Először azt gondoltuk, hogy valahol a szomszédban buli van. Egy ideig vártam, de olyan hangerővel szólt a basszus, hogy berezonált az ágy. Végül nem bírtam tovább, felöltöztem és lementem a recepcióra, hogy csináljanak valamit, mert ezt nem lehet kibírni. Persze a recepción nem volt személyzet, csak egy kedves idős pár, akik megnyugtattak, hogy minden éjjel hajnal 1 óráig az alattunk lévő bárban megy a buli. Nincs mit tenni, ezt kell elfogadni. És, hogy semmi kétségem se legyen, egy bőrtangás, pocakos 60. körüli "fiatalember" kissé bódultan kezében egy martinis pohárral lépett ki a pincehelyiség ajtaján, ahonnan óriási üvöltéssel éltették a mai szülinapost. Hát ez van. Mekkora az esélye annak, hogy a rengeteg szálláslehetőség közül kiválasztjuk azt az egyet, ahol a pincében minden éjjel őrült hangos meleg bár működik?! De a frissen szerezett ismerőseimnek igaza lett. Csak hajnal negyed kettőig kellett csak kibírni és már lehetett is aludni.

2019.09.22. Vasárnap

Az éjjeli muri ellenére teljesen kipihenten ébredtünk. A reggeli a hallban volt.

Vagyis 8.20-kor még csak pakolászott egy unott pasi, aki még egy köszönésre se méltatott. Biztos elfáradt az éjjel, na de aki éjjel legény, az legyen az nappal is. De ő biztosan nem ismerte ezt a magyar közmondást. Gyors reggeli után még tettünk egy sétát a városkában, ami nappal is szép volt, bár a víz felett még komoly pára ült.

Érdekes volt látni, ahogy vasárnap ébredezett a lakosság, alig lézengtek az utcákon. Bezzeg a főúton hatalmas volt már a forgalom, hosszú sorban araszoltak a hétvégi pihenőből hazaindulók. A mai cél Boston volt, de előtte mindenképpen meg akartunk állni Plymothban, ahol 1620-ban, az első alapítókat szállító hajó, a Mayflower partot ért. Sikerült megtalálni a Plimoth Plantation elnevezésű skanzent, ami azt mutatja be korhű ruhákba beöltözött lakókkal, hogy miként éltek az új honfoglalók.

Innen beautóztunk a városba, hogy megnézzük a Mayflower másolatát és az emlékhelyet, ahol Amerika földjére lépett az első telepes. Szerintem neki sokkal könnyebb volt, mert vasárnap délután lehetetlen vállalkozásnak tűnt parkolót találni. De semmi sem lehetetlen. Mire sikerült letenni az autót már 2 óra volt és legalább 30 fok hőség. Elindultunk megkeresni a hajót, de sehol se találtuk. Pedig viszonylag egyértelmű, hogy a vízen kell keresni és nem is tud megbújni a fák között.

Végül kiderült a turpisság, a hajó felújításon van Connecticutban. Ha ezt tudtuk volna??? Azért megnéztük a követ, ami állítólag az itt partra szállt telepes lábnyomát őrzi, majd irány Boston. Vasárnap délután ez se egyszerű mutatvány. De ezt is megoldottuk, gyorsan rátaláltunk a szépséges kertvárosi villában lévő szállásunkra, ami Longwood negyedben, az egyetemi városrészben volt. Maga a hotel az 1900-a évek elején épült, akkor egy gazdag család lakóháza volt.

Ugyan a szoba annyira kicsi, hogy át kell rendezni, hogy ki tudjuk nyitni a bőröndöket és az ágy is 130-150 cm, de saját parkolónk van és egyetlen bőrtangás pasi sem lézengett a hallban. Bepakolás után irány a belváros. Szerencsére közel a metró, amivel a városi parkba jutnánk, ha járna itt a metró. Mert persze mikor van lezárva a szállásunkhoz eső legközelebbi megálló, ha nem ma. Gyors újratervezés és már robogunk is a városközpont felé. Azzal a robogással van egy kis gond, mert inkább araszolunk.

A bostoni metró nyekereg, nyikorog, sokszor megáll az alagútban és alig halad. A megállók is sötétek, koszosak, sok helyen ijesztőek. De végül beértünk a központba és iránya város nevezetességeit összekötő úgy nevezett Szabadság ösvény. A Freedom Trail tulajdonképpen egy négy kilométer hosszú, vörös téglákkal jelölt útvonal, amely a történelmileg legjelentősebb helyszínekhez kalauzolja el a turistákat. Túránkat a Boston Common-nál kezdtük, amely az Egyesült Államok legrégebbi nyilvános parkja.Többször is nekifutottunk, mire megtaláltuk, a helyes utat. Sötétedésig bejártuk a függetlenségi háborúhoz kapcsolódó történelmi helyszíneket.

Engem leginkább az olasz negyed fogott meg a sok kedves kiülős éttermével. A nevezetes Quincy Marketnél magunkhoz vettünk egy életmentő sört, ami nagy szó az USA-ban, mert szinte alig van olyan hely, ahol alkoholhoz juthat a szomjas utazó. A 4 km hosszú útvonal utolsó két állomását a hajót és a bunckerhill-i emlékművet már a sötétedés miatt kihagytuk, inkább hazametróztunk, mert holnap újabb 450 km vár ránk.