Lima után irány a Pánamerikai autópálya: Paracas, Ballestas szigetek, Huacachinai dűnék, Nazca rejtélyes vonalai

2018.05.18. 

Mai terv egyszerűnek tűnik: a reptéren felvenni az autót és irány Peru felfedezése. Bár az eddig látott közlekedési stílus alapján ez egyáltalán nem lesz egyszerű. Reggeli után még próbáltuk beszerezni a magassági betegség elleni gyógyszert, de sehol se sikerült. Nem gond, van még rá idő, Arequipáig biztosan kapunk valahol. Ott viszont már el kellene kezdeni szedni, hogy bírjuk a 4000 méter feletti magasságot. Végül összepakoltunk, a portán hívattunk egy taxit és búcsút intettünk Limának. Nem kis gyomorideggel indultunk felvenni az autót, mert a limai közlekedés "enyhén" kaotikus.

Még a taxis mellett is az infarktus veszélyeztetett, mert itt semmilyen közlekedési szabályt sem tartanak be, mindenki megy, mint az őrült, lámpa, index nincs. Egyetlen szabály van érvényben, annak van elsőbbsége, akinek előrébb van az autójának az orra. Így indultunk. A reptéren gyorsan megtaláltuk az autókölcsönzőt és viszonylag gyorsan hozzá is jutottunk az új ezüstnyílhoz, ami jelen esetben egy ezüstszürke Chevrolet Seal (nálunk Aveo).

Miután kihajtottunk a forgalomba, elkezdődött az ámokfutás. Autó jobbról, kamion balról, a sávját senki se tartja, a 2 sávos úton 4 sávban hömpölyögnek a kocsik és mindenki őrült módon nyomja a dudát. Mire lejutottunk a tengerpartra, azt hittük, hogy túl vagyunk mindenen és fellélegezhetünk, de nem, ez csak egy illúzió volt, mert újra kezdődött a flúgos futam. De végül sikerült kijutni Limából és elindultunk a pánamerikai autópályán Paracas felé.

Az út minősége kiváló, de döbbenetes, hogy se fű, se fa, végig száraz, homoksivatagon megyünk. Nem véletlen, hogy már évek óta itt rendezik a Dakar Rally-t. Ugyan mellettünk a tengerpart, de azok a falvak, amik a parton vannak, le vannak zárva, megközelíthetetlenek. Végig a pánamerikai autópályán haladva gyorsan ledaráltuk a 250 km-t Paracasig. Útközben átmentünk egy Pisco nevű falun, ami a híres perui borpárlatnak, a pisco-nak adta nevét. Ugyanis a spanyol konkvisztádorok szőlővesszőket hoztak ide, és a XVII. századig virágzott a bortermelés. Ekkor a spanyolok betiltották a perui bor exportját, mert ez tönkretette a saját gazdaságukat. A helyi borászok ezután kezdték el készíteni a tiszta borpárlatot, a pisco néven ismert tüzes italt.

Paracas egy tengerparti kis város, mely főutcáját szállodák és hostelek, tengerparti sétányát kellemes és meglepően olcsó halat és tengeri herkentyűket kínáló éttermek szegélyezik. A turisták azért látogatnak ide, mert innen indulnak reggelente a „Perui Galapagos”-nak is nevezett közeli Ballestas szigetekre, a kirándulóhajók. Paracasba érve gyorsan megtaláltuk a szállásunkat és a szálloda előtt még parkolót is találtunk.

A szobánk egy teljesen egyszerű, de nagyszerű volt, kiváló zuhannyal és meleg vízzel. Miután bejelentkeztünk benéztünk egy gyógyszertárba és láss csodát, sikerült vennünk gyógyszert magassági betegség ellen. Fontos, hogy mielőtt elindulunk a 4000 méteres magasságban lévő területekre elkezdjük szedni a gyógyszert. Így remélhetőleg nem lesz légszomj, fejfájás, szédülés a ritka levegő miatt. A gyógyszertáros hölgy először csak fél dobozzal akart adni, mert úgy gondolta, hogy elég lesz kettőnknek, de mi biztosra akartunk menni és egész dobozzal kértünk. Igaz, hogy csak féldoboznyit fizettünk, mert a hölgy nem igazán tudott számolni. Innen lementünk a partra és egy kiváló halas, tintahal karikás vacsorával zártuk a napot.

Fürdés után még visszamentünk a partra és kipróbáltuk Peru nemzeti italát, a pisco sour koktélt. A koktélról azt érdemes tudni, hogy  alapja a pisco nevű szőlőpárlat (kicsit olyan, mint nálunk a törköly pálinka) amihez lime-ot, vagy citromlevet, cukrot, jeget és tojásfehérjét adnak. Jól összerázzák és már lehet is fogyasztani. Nincs olyan kicsi hely az országban, ahol ne lehetne kapni.

2019.05.19. 

Mivel a szállás elég hangos, nem jelentett gondot, hogy időben keljünk. 7 órakor már reggelihez sorakoztunk. A reggeliző helyiség a tetőteraszon volt, remek kilátással a kikötőre.

Gyors reggeli után csak át kellett menni a szomszédba, mert tegnap ott fizettünk be egy 2 órás Ballestas-szigeteki hajókirándulásra. Hamarosan jöttek is értünk és meglepetésünkre nem a közeli kikötőbe, hanem a falu végére vittek. Ott már többen vártak, és a szokásos töketlenkedés után lementünk a partra, ahol már várt a csónak. Komoly 45 km/órás sebességgel indultunk a szigetek felé.

Először megnéztük a gyertyatartónak nevezett képet, amiről nem tudni, hogy ki és mikor csinálta, sőt az is kérdéses, hogy egy gyertyatartót vagy egy kaktuszt ábrázol. De az biztos, hogy a homokba vájták és a mai napig látható.

Innen a szigetekhez mentünk, ahol lélegzetelállító látványt nyújtanak a sziklák és a sziklákba vájt barlangok. Mindenütt rengeteg madár, sirály, kormorán, pelikán volt. A fő látványosság, az itt élő Humboldt - pingvin kolónia.  Nevük az élőhelyük közelében található Humboldt-áramlatra utal, amely a nagy német felfedezőről és földrajztudósról, Alexander von Humboldtról kapta a nevét.

A pingvinek mellett és a sziklákon lustálkodó, napozó fókákat is lehet látni. Természetvédelmi körzet, csak hajóról nézhető, kiszállni nem lehet, és csak délelőtt visznek ki a hajók, hogy délután a látogatók ne háborgassák az állatokat. Poénként elsütöttük, hogy az is lehet, hogy délután begyűjtik az állatokat és visszaviszik az állatkertbe. Mivel a szigetek lakosságának nagy része sirály, így az itt összegyűjtött guanó komoly bevételt jelent az államnak.

A hajókázás után visszavittek a szállodába, összepakoltunk és nekiindultunk a következő megállóhoz, a huacachinai dűnékhez. Az autópálya minősége jó, de nagyon nagy a forgalom.

A lakott települések elég sűrűn követik egymást és ott ugyanolyan őrült módon közlekednek, mint Limában. Dél körül értünk el a dűnékhez.  Sikerült leparkolni a kocsit és rögtön jöttek is a felhajtók, hogy menjünk homokfutózni és sandbordozni. Mi a 2 személyes homokfutós őrületet választottuk.

Beültünk a buggyba és irány a dűnék. Az első pár percben azt sem hittem, hogy ez a masina elindul, nem hogy felmegy azokra a magas homokdombokra. Egyszer el is kapartunk, de nagyon profik ezek a sofőrök. Miután tisztáztuk, hogy nem kell óvatoskodni, mindent bele, tolta is neki a vezetőnk. Teljes gázzal fel a homokdombra, a túloldalt le, oldalazva, csúszva stb.

Persze arra jobb nem gondolni, hogy mi történne, ha felborulnánk. Mert mentünk, mint az őrült, bár arra nagyon figyeltek, hogy be legyünk kötve. Sőt, több helyen is megálltunk, hogy lehessen jó fotókat is készíteni. Nagy élmény volt. Amikor véget ért, lementünk a tóhoz, ami a dűnék között alakult ki. Nagyon jól nézett ki, képeslapra illő, ahogy a pálmákkal és huarangó fákkal övezett zöldes tó megbújik a homokdűnék között.

Miután itt nem találtunk semmi nekünk tetsző ennivalót, ettünk egy jégkrémet, és elindultunk tovább Nazcába, hogy megnézzük a világhírű Nazca vonalakat. A nazca nép 2000 évvel ezelőtt rejtélyes, óriási rajzokat hozott létre a sivatagban. Mivel a perui partok mellett sohasem esik az eső, ezért a nevezetes vonalak sok évszázadot túléltek, megőrizve egy ókori kultúra titkait. Ezek az óriási geoglifáknak a célja a mai napig fejtörést okoz a szakértőknek.

A vonalak csak a magasból, repülőről láthatóak. Eredetileg úgy terveztük, hogy csak holnap szállunk fel, de egy hirtelen ötlettől vezérelve kimentünk a reptérre, hátha sikerül még ma megnézni a rejtélyes vonalakat. A mai nap tapasztalatai alapján úgy gondoltuk, hogy holnap, az előttünk álló 530 km-es úthoz már nem fog beférni a délelőtti repülés. Annak ellenére, hogy az útikönyvek szerint csak kora délutánig repülnek, mi kimentünk a reptérre. Már a bejáratnál gyanús volt, hogy lekéstük, mert a parkoló kongott az ürességtől. De a parkolóőr gyorsan telefonált és azt mondta, hogy menjünk be, gyorsan parkoljunk le és keressük Carlos barátját, ő majd elintézi nekünk a mai felszállást. És láss csodát, így is lett. Gyorsan megalkudtunk, útlevélmásolás, ha esetleg lezuhanunk, legalább be tudjanak azonosítani, mérlegelés, ahhoz, hogy megfelelő legyen a gépen a súlyelosztás és irány a beton. Közben előkerült a pilótánk is meg még egy páros, akik szintén felszállásra vártak. Kibaktattunk a géphez, ami a 13-as helyen állt.

Remek volt az idő, nagyon jól lehetett látni az ábrákat. A pilóta minden ábra felett megdöntötte először jobbra a jobboldalt ülőknek a gépet, hogy lássuk az ábrákat, közben a fülhallgatón keresztül elmondták, hogy melyik formát látjuk és mekkora a rajz. Majd tettünk egy gyors fordulót és jött a baloldalra döntés. Hisz ők is fizettek a látványért. 14 ábrát néztünk meg, kb. 45 percet tartott a repülés.

Óriási élmény volt, de nagy szerencse, hogy éhgyomorral szálltunk fel. A repülés nem lett volna ilyen élvezetes egy komoly reggeli után. Erről a mögöttünk ülő angol hölgy mesélhetne, mert a kisgéppel megtett hirtelen fordulók igen meg tudták viselni a gyenge gyomrot. Ezért a repülés végén fantasztikus élményekkel gazdagodva, de azért megkönnyebbülten, őszinte mosollyal az arcunkon léptünk ki a gépből. Ezt is túléltük!!!

A reptérről gyorsan sikerült megtalálni a szállodát és még rögtön a bejárat előtt szabad parkoló is volt. Mint kiderült, most is sikerült egy nagyon kellemes, medencés helyi kis szállodát foglalni.

Elfoglaltuk a szobánkat és farkaséhesen elindultunk a központba pénzkiadó automatát és valami kaját cserkészni. Gyorsan sikerült pénzhez jutnunk és beültünk egy tipikus „pollo” étterembe. Itt Peruban mindenütt csirkét esznek. Hát mi is rendeltünk egy fél csirkét, sült krumplit és salátát. Az éhségünk sokkal nagyobb volt, mint hogy azzal foglalkozzunk, hogy milyen gyomorrontást kaphatunk a salátától.

Kaja után vadásztunk 2 sört, visszatértünk a szállodába. Zuhanyzás, sörözés és nem kellett álomba ringatni ez az élményekben gazdag nap után. Gyors alvás, mert holnap nagyon hosszú és nehéz szakasz vár ránk Arequipáig, a fehér városig.