A második szamarkandi napunkon folytattuk a nevezetességek bejárását. Elsőként a lenyűgöző Bibi-Khanym mecsetet néztük meg. A mecset építése 1404-ben fejeződött be és a Timur Birodalom egyik ékkövének számított. Hatalmasságát jelzi, hogy akár 10000 hívőt is képes volt befogadni.
Sajnos az 1897-es földrengés nagyon megrongálta, de már a szovjet érában megkezdték a helyreállítását. A mecsethez egy legenda is kapcsolódik, miszerint Timur felesége a háborúból hazatérő férjének ajándékul szánta a mecsetet. Azonban az építőmester beleszeretett a feleségbe és nem nagyon sietett a munkával. A gyorsabb munkáért egy csókot kért az asszonytól, amit meg is kapott. A mecset időre elkészült, de amikor Timur értesült a csókról, akkor a csodás mecset építőmesterét kivégeztette és a mauzóleum alá temettette. Hogy a mese igaz-e vagy sem, ki tudja, aki nem hiszi, járjon utána! Mi mindenesetre megtekintettük a mecsettel szemben épült egyszerűbb, téglaborítású mauzóleumot, ahol többek közt Bibi, a feleség is nyugszik.
Szamarkandi túránk utolsó látnivalója a Sha-i-Zinda, ami egy szent nekropolisz híres és ismeretlen emberek földi maradványait őrzi. A temető igazából sok-sok mauzóleum és templom komplexuma, amit már 2000 évvel ezelőtt alapítottak és a XI-XIX. sz-ban között folyamatosan építettek. Az évszázadok során különböző mauzóleumokat és templomokat adtak hozzá a komplexumhoz, amik most egy csodálatos épületegyüttest alkotnak. Fantasztikus élmény kóborolni a kék és zöld végtelen színárnyalataival borított terrakotta és majolika csempékkel borított épületekkel körülvett szűk sikátoron, még a 40 fokos hőség se tántorít el a nézelődéstől.
Szamarkandi estéinket a Registan téren töltöttük, ahol sötétedés után csodás fényfestéssel kísért 1 órás zenei produkciót láthat az érdeklődő közönség. És ezért még fizetni sem kell, elég, ha a térre nyíló lépcsősoron helyet foglalunk és gyönyörködünk a felvillanó fényekben és az azt kísérő zenében. Ezzel búcsút is vettünk Szamarkandtól.
Jó tervnek tűnt, de a lehűlést nem bírtuk kivárni, így bóklásztunk egy kicsit az óvárosban, de miután konstatáltuk, hogy rajtunk kívül minden épeszű ember ilyenkor a házak hűvösébe vonul, mi is hazatértünk. Estefelé mertük csak kidugni az orrunkat, akkor már beindult az élet. Aki élt és mozgott, az az utcán volt, turisták, helybeliek, árusok. Bebarangoltuk az óvárost, elsétáltunk a fantasztikus fényekben pompázó Kayan minaretig, ami 47 méternyi magasságával kimagaslik az óvárosból és annyira lenyűgöző, hogy még Dzsingisz kán is megkímélte, amikor meghódította Buharát.
Másnap újult erővel indultunk Buhara nevezetességeit felfedezni. Hogy biztosan ne haljunk éhen a nevezetességek bejárásakor, arról kedves vendéglátónk gondoskodott. Ilyen bőséges reggelivel nem sok helyen találkoztunk. Köszönet érte az Al-Malik Hotelnek!
Kezdésnek az egymással szembenálló Ulughbek és az Abdulaziz khan medreszékkel kezdtük. A 1417-ben épült Ulugbek Medresze építője ugyanaz a tudós, felvilágosult uralkodó volt, aki a szamarkandi Registan térő csodát építette. A konzervatív Buharában is alapított egy medreszét abban a reményben, hogy a város végül a tudomány és az oktatás központjává válik. Az épület portálján a Koránból vett faragott felirat található: „A tudásra való törekvés minden muszlim férfi és nő felelőssége”.
Az épülettel átellenben található az majd 2 és fél évszázaddal később épült Abdulaziz Khan Medresze. Míg az Ulugbek Medresze meglehetősen egyszerű, az Abdulaziz Khan Medresze nagyszerű és igényesen díszített. A medresze falai és portáljai szinte az összes akkori díszítési technikát felvonultatják: domborműveket, pompás csempéket, téglamozaikokat és díszítő cseppköveket. A medresze díszítését azonban nem fejezték be. Az udvar jobb oldala és a homlokzat bal oldala dísztelen maradt, mert Abdulaziz-Khan távolléte alatt politikai puccs történt az országban így az épület befejezetlen maradt.
Végül eljutottunk a tegnap éjszakai fényben már megcsodált Poi Kalyan komplexumig. A teret egyértelműen a 47 méter maga minaret uralja, ami egyébként „nagy”-ot jelent, de fantasztikus a minaret mellett álló Kalyan mecset és a jelenleg is vallási iskolaként működő Miri Arab Medresze.
A tértől egy széles út vezet Buhara egyik legrégebbi épületéhez, az erődhöz. Ez a homokszínű fellegvár egykor katonai erőd volt, ami az i.sz. 5. század óta büszkén áll Buhara óvárosának bejárataként. Az 1920-as évek elejéig igazi erődítményként használták. Ezt a hatalmas fellegvárat az idők során sokszor lerombolták és újjáépítették.
Jelenleg az erőd területén számos múzeumot, mecsetet is találhatunk. A helyi múzeumban szívet melengető volt látni, hogy megemlékeznek egy "hazánk fiáról", Vámbéry Árminról, a magyar orientalistáról, kelet-kutatóról, aki dervisként járta az elzárt Közép-Ázsia ismeretlen vidékeit és a buharai kán vendégszeretetét is élvezte.
Mindössze 100 méterre az erődtől épült a Bolo Khauz mecset, a nevének a jelentés a medence közelében, hisz előtte egy mesterséges tó található. Mivel maga az épület jelenleg is működő mecset, így be nem mehettünk, de mindenképpen megéri ellátogatni ide, mert csodálatos, bonyolult faragású fa oszlopok tartják a mecset előterét. Érdemes feltekinteni is, mert az oszlopok feletti mennyezetet pompás freskók és geometrikus minták borítják.
A mecset mellett található autentikus Bolo Khauz Chaikana nevű étteremben akár normál széken, de a bátrak, akiknek jó a térde, a helyi szokásoknak megfelelően a törökülésben a magasított asztalnál is pótolhatják egy finom saslikkal, friss kerek kenyérrel és zöld teával az eddig elvesztett energiákat.
Egy kellemes fákkal szegélyezett parkban, a Samanidov parkban található Buhara legrégebbi épülete, a Samanida mauzóleum, amely a 10. századig Közép-Ázsiát uralkodó gazdag perzsa Samanida dinasztiából maradt fenn. Az kupolával ellátott egyszerű négyzetalakú épület fő díszét a függőlegesen, átlósan, egyenesen, váltakozva rakott égetett téglaborítás adja.
Buharai városnézésünket a szállodánkhoz közeli Chor Minor (jelentése 4 minaret) meglátogatásával zártuk. A négy türkizkék kupolájú épület kissé kiesik a turistaútvonalból, nem is könnyű megtalálni, de mindenképpen megéri megnézni. Nevével ellentétben a minareteket sose használták minaretként, a napjainkra megmaradt épület egy medresze bejárata volt. Most a belső térben ajándékbolt működik, kis baksisért az egyik toronyba fel is lehet menni.
Üzbegisztáni utazásunk utolsó városába, Khívába, az éjszakai „alvós” vonattal terveztük eljutni. A városig még sajnos nem sikerült kiépíteni a szuper expresszhez szükséges vasúti pályát, bár bizonyos foglalási oldalakon már számot is adtak a vonatjáratnak, de a lényeg, maradt az éjszakai lassú zakatolás. Holnap már új város, új élmények, irány KHÍVA!!!
