Eredetileg a nyári szabikból megspórolt 5 napot az Őrségben terveztük eltölteni. Már kész is volt a terv: bringázás, gyalogtúrák majd levezetésként lazítás egy kellemes gyógyfürdőben. De a 14 heti őrült kánikula után mikor jön a drasztikus lehűlés, állandó esővel? Hát persze, hogy ekkor. Így az Őrség törölve és indult az újra tervezés. Keressünk egy helyet, ahol sok a látnivaló, kellemes az idő, megfizethető a repülőjegy és még az indulás előtti napokban is válogathatunk a szállások között. Így esett a választás Isztambulra. Foglalás, pakolás, indulás és alig másfél óra repüléssel már át is értünk a hűvös, esős itthoni időből a napsütéses 26-28 °C hőmérsékletű Isztambulba.

• 
• 
• 

Érkezés és a szállás elfoglalása után elindultunk felfedezni a várost. A szállásunk, a Katelya Hotel, mindössze 5 percre volt az óváros szívétől, a Hippodrom-tértől egy csendes mellékutcában remek tetőterasszal és fantasztikus kilátással az ázsiai oldalra.

Itt, vagy ennek közelében található a legtöbb nevezetesség, (Kék mecset, Hagia Sophia bazilika, a Topkapi Szeráj és a Cisterna Basilica) amit egy „rendes” turista megnéz a városban. A tér a nevét az ókorban itt zajló kocsi és lóversenyekről kapta Septimus Severus császár idejében. A téren nappal lépni se lehet a rengeteg turistacsoporttól, akik a központi részen lévő Constatinus, Kígyós és az egyiptomi hieroglifákkal teli Theodosius obeliszk között cikáznak. Azonban korán reggel, vagy sötétedés után igazán élvezetes kiülni egy padra és csodálni a tér szépségét.

• 
• 
• 

Mi úgy terveztük, hogy nem rohanjuk végig a nevezetességeket, naponta 1-1 látnivalót tervezünk, a többi időben spontán barangolunk a sikátorokban, teázgatunk, sörözgetünk (már ahol lehet), élvezzük a város fantasztikus hangulatát és nézzük a mellettünk elrohanó tömeget.

• 
• 
• 

 A hétfő délutánba még a Kék mecset fért bele, ami ingyenesen látogatható, csak az imaidőszakokra zárják be a látogatók elől. A mecset viszonylag fiatal, csak az 1600-as évek elején épült, különleges a majd 20000 izniki kerámiából készült belső burkolata.  A benti turistanyomor után jó megpihenni a téglalap alakú árkádos udvaron és hallgatni a 6 minaret egyikéből felhangzó müezzin énekét.

Keddre a bizánci korban épült földalatti víztározó, a Basilica Cisterna meglátogatását terveztük. Az épület eredeti funkcióját tekintve egyszerű víztározó, de nevét az ezen a helyen állt, de lerombolt pogány bazilika emlékére kapta. Ez a víztározó látta el vízzel a környékbeli épületeket. Fantasztikus, ahogy a többszáz korinthoszi oszlopfővel ellátott díszes oszlopsorok visszatükröződnek a vízben.

• 
• 
• 

Nagyon hatásos, ahogy a fények váltakozva világítják meg a teret és közben kellemes háttérzene szól. A látogatáshoz fontos jó tanács, hogy feltétlen érdemes online megvenni a belépőjegyet, mert óriási sorok várakoznak a bejárat előtt. A neten megvásárolt jeggyel nem kell sorba állni, azonnal be lehet jutni a lenyűgöző építménybe. Mivel az istambulkard-dal "ingyen" használhatók a kompjáratok, ezért a napot hajókirándulás helyett kompozással folytattuk, így fedeztük fel az Aranyszarv-öblöt. Az emeletes komphajóról csodáltuk az öböl partján épült luxusvillákat, történelmi helyeket, a Galata tornyot.

Átkompoztunk az ázsiai oldalra, sétáltunk, nézelődtünk, majd visszahajóztunk és tettünk egy rövid sétát az Egyiptomi bazárnak nevezett fűszerpiacon.

Szerdai látnivalókra (Topkapi Szeráj és a Hagia Sophia bazilika) is előző este neten előre megvettük a jegyet, így nem kellett időt pocsékolni a sorban állással. Az épületegyüttest II. Mohamed arra a helyre építtette, ahonnan egyszerre látható a Márvány-tenger, a Boszporusz és az Aranyszarv-öböl is. Maga a Topkapi 4 udvarból álló épületegyüttes, ami 1839-ig a legfontosabb szultáni rezidencia volt. Ennek megfelelően megtalálható itt konyha, fegyvertár, kincstár, könyvtár és természetesen a Hárem is. Itt lakott a szultán 4 felesége, ágyasai és sok esetben szinte szultáni hatalommal rendelkező „anyacsászárné”, a szultán édesanyja is.

• 
• 
• 

A Topkapiban lévő hatalmas tömeg után egy kis felfrissülésre vágytunk, így megnéztük a sokak szerint Isztambul legszebb épületét, a Nagy Szulejmán megrendelésére készült Szulejmán mecsetet. A mecset egy dombra épült és szinte egy önálló kis város - iskolák, népkonyha, zarándokszállás, kórház, több fürdő és temető veszi körül. A belépés ingyenes, csak a szokásos öltözködési rendet (hosszú nadrág vagy szoknya, nőknek fejkendő) kell betartani.

A nap végére maradt a Hagia Sophia bazilika meglátogatása. Azt tapasztaltam, hogy a legnépszerűbb nevezetességek megnézését érdemes délutánra hagyni, akkorra lemegy a turistacsoportok hosszú sora, kellemesebb, lazább a nézelődés. A bazilika a város legjelentősebb műemléke, a bizánci építészet jelképe. Jelenleg mecsetként működik, így a látogatók csak a karzaton járhatják körbe az épületet. Azonban innen nézve is lélegzetelállító a látvány. Ott jártunkkor éppen imaszertartás volt, így igazán autentikus volt a hangulat.

• 
• 
• 

Csütörtököt a Nagy Bazár megnézésével kezdtük. A hatalmas 200 000 m² területével a világ legnagyobb fedett piaca, ami 12 főbejárattal rendelkezik. A belső utcácskák sűrűjében könnyű elveszni.

Mivel mi nem igazán vagyunk „nagy” vásárlók, ezért egy gyors körbenézés után átvillamosoztunk a T1-es villamossal a Galata hídon, majd a végállomástól elgyalogoltunk az oszmán szultánok utolsó rezidenciájához, a Dolmabahce Palotához. A díszes épületkomplexum 1923-tól, a köztársaság kikiáltásának évétől elnöki palotaként is funkcionált.  

• 
• 
• 

A Boszporusz partján épült pompás palota nem annyira népszerű a nagy turistacsoportok körében, így nincs olyan nagy tömeg, nem is kell előre jegyet venni. Pedig igazán megéri eljönni, mert szembetűnő a hatalmas gazdagság és pompa, ami felülmúlja a nyugati nagy palotákat is. Sajnos az épület belsejében nem lehet fényképezni.  

Hazafelé még kipróbáltuk a siklót, ami pár perc alatt repített fel a város egyik modern terére, a Takszim térre. A téren áll a Függetlenségi Emlékmű, amin Kemal Atatürk és a modern Török Köztársaság alapítóinak emlékműve látható.

• 
• 
• 

Végül kirándulás méltó lezárásaként befizettünk egy esti hajókirándulásra. A hajó körbejárta az Aranyszarv-öblöt, közben angol és orosz nyelvű idegenvezetők meséltek az éppen elénk táruló látnivalókról. Hihetetlenül szép volt a fényárban úszó város, egészen más oldalát mutatta így esti kivilágításban a vízről.

Ezzel el is búcsúztunk a várostól. Fantasztikus napokat töltöttünk Isztambulban, és persze most is eldöntöttük, hogy még ide is visszatérünk!!!

Az Alpok-Adria kerékpárút talán az egyik legkedveltebb és legismertebb kerékpár útvonal, amit a kerékpározni szeretők végig tekernek. Először 7 évvel ezelőtt egy baráti társasággal vágtunk neki a Tarvisio-Udine szakasznak. Akkor még nem is gondoltuk, hogy ezzel az első közös túrával elindítunk egy azóta már sok-sok száz kilométeresre növekedett közös teker(g)ést.

Tavaly kettesben is nekivágtunk, de kicsit meghosszabbítva, Villachtól Gradoig tekerünk, de egy sajnálatos bringásbaleset miatt a túra Venzoneban megszakadt. Azonban egy „remek” térdműtét után idén visszatértünk a tett helyszínére. Hiszen ahogy Karak mondja: Ami nem sikerül elsőre, majd sikerül másodjára! És így is lett!!

1.nap Villach-Venzone

A bringákat kocsival felvittük Villachba, ott éjszakáztunk, majd reggel ragyogó napsütésben, friss szellővel indult a bringatúra. Villachot egy töltésre épített kerékpárúton hagytuk el. A Gail folyó mellett futó kavicsos, murvás úton haladtunk, ahol többször alattunk, fölöttünk, mellettünk keresztezte utunkat az autóút.

Hamarosan megérkeztünk Arnoldsteinbe, ahol kellemes kávézó várja a nem kevés erre haladó bringást. Egy finom hideg fröccs után irány a határ, amin minden ellenőrzés nélkül gurultunk át. Itt két lehetőség közül választhat a kerekező: egy nagyon meredek hegyi szakasz a kihívást kedvelőknek, vagy az autóút mellett haladó, fehér bringasáv a már „rég óta fiatalok” részére (ezek vagyunk mi). Persze ez is pár kilométer után belefut a hivatalos kerékpárútba.

Gyorsan átgurultunk Pontebbán  és mire feleszméltünk már el is értük Tarvisiót. Szerencsére a kerékpárút a város felett fut, így nem kell a város keskeny utcáin tekerni és remek kilátás nyílik a városkára. Persze, hogy Tarvisio is emlékezetes maradjon egy defekt lassította az utunkat.

Tarvisioból az út a gyönyörű csatornavölgyön keresztül a régi Pontebbana vasútvonalon vezet, régi pályaudvarépületek és acélhidak mellett, amelyeken a Monarchia idejében vonatok közlekedtek. A kerékpárút sok-sok egykori vasúti alagutakon keresztül vezet, ahol áthajtáskor a mozgásérzékelők általában felkapcsolják a villanyt. 

• 
• 
• 
• 

Sok helyen a régi vasútállomások a vasútvonal elhagyása után egyszerűen a természetre maradtak, ahol mindent benőtt a növényzet. De egyre több épületet felújítanak és hangulatos bisztrókat alakítanak ki belőlük, ahol enni-inni-pihenni lehet az út során.

Ezek közül is a legnépszerűbb a Chiusaforte vasútállomás , amely egy remek kerékpáros „resti”, ahol a padokon, füvön, kerti székekben frissülhet fel a megfáradt bringás.  Miután jót ettünk és ittunk a türkizkék színű Fiume Tagliamento folyó medrében haladtunk tovább Venzone felé.

A jó hír, hogy idénre végül elkészült az új bringaút, így már csak 3 km-t kell az út melletti sávon Venzonéig tekerni. Venzonét 1976-ban egy földrengés szinte teljesen elpusztította, de újjáépítették, így most gyönyörű óváros úgy néz ki, mintha több száz éve létezett volna. Az éjszakát a főtéren lévő hangulatos apartmanban töltöttük.

2. nap Venzone-Udine

Éjszaka hatalmas dörgésre és villámlásokra ébredtünk, majd leszakadt az ég. Nem gond, legalább az éjszaka kiesi magát és reggel friss levegőben tekerhetünk holnap. Gondoltuk mi, kis naivan! Hát nem!!! Olyan sötétség és pára borult a városra, hogy nem látszottak a várost körül ölelő hegyek. Mire összeszedelőzködtünk újból őzönvíz szerű esőzés zúdult a városra. Másfél órán át néztük remény vesztve a szakadó esőt az árkádok alól.

• 
• 
• 

Végül rövid időre elállt, így gyorsan áttekertünk a szomszéd városkába, a hangulatos Gemona del Fiurliba. A városközpontra érdemes rászánni 1-2 órát, meg kell nézni a várat és a fantasztikus katedrálist az óratoronnyal.

• 
• 
• 
• 

És mindenképpen be kell térni a Pan e Salam nevű bisztróba, ahol kihagyhatatlan a finom kávé és a friss, gyöngyöző prosecco. Sajnos az eső miatt a vár idén kimaradt, de vigasztalásként ittunk még egy proseccot.

A város után síkká és szélessé válik a táj, a forgalmas utaktól csendes kis olasz falvakon, kukoricaföldeken és mezőkön keresztül vezet az út. Kora délután értünk Udinébe. Szállásunk az óváros főterétől pár lépésre, a Piazza Giacomo Matteotti melletti kis utcában volt, így a város főbb nevezetességei kéznyújtásnyira estek. Egy igazi olaszos tésztavacsora után felmentünk a várba, ami Udine belvárosában, egy dombon található, és sétáltunk az óváros szűk, hangulatos kis utcáin.

• 
• 
• 
• 

 3. nap Udine-Grado

A változatosság kedvéért ma is esőre ébredtünk. De a tegnapi felhőszakadással ellentétben, masszív, áztató eső esett. Az égbolt teljesen besimult, remény se látszott arra, hogy kitisztul.

Vicces, hogy eközben otthon 40 °C kánikula tombol, mi meg itt a mediterrán Itáliában naponta szétázunk. De így jártunk. Kellemetlen áztató esőben indultunk, nem sok időbe telt, és esőkabát ide vagy oda, de szó szerint bőrig áztunk. És hogy még fokozódjon a „jó hangulat”, sikeresen el is tévedtünk, árkon-bokron, alagutakon keresztül próbáltunk rátalálni a hivatalos bringaútra..

Így majd 1 órán át tekertünk a szakadó esőben úton-útfélen, verték ránk a mellettünk elhaladó autók a sarat és a vizet. Hát nem a legideálisabb kerékpáros időben haladtunk Palmanova felé. Szerencsére az út többnyire sík terepen vezetett, hamarosan az eső is elállt és még a hivatalos bringaútra is rátaláltunk. Hát kell ennél több? Persze, száraz ruha, egy jó ebéd és frissítő ital. Mindezt meg is találtuk Palmanovában. A város a Velencei Köztársaság által alapított erődváros, ami egy tökéletes 9 ágú csillagalakot formáz és vastag várfal veszi körbe.

Érdekes átbringázni a három várkapu egyikén és hamarosan már a szabályos hatszögletű főtéren gyönyörködhetünk a Dogale székesegyházban. 2017 óta a város az UNESCO Világörökség részét képezi. 

Innen Cervignano de Fiurli vasútállomását beiktatva egyenesen Grado felé vettük az irányt. Mivel már újból el kezdett esni az eső, ezért úgy döntöttünk, hogy a római nyomokat őrző Aquileát csak hazafelé nézzük meg. Sajnos Gradoba vezető utat sem úsztuk meg százazon, így a fantasztikus városba vezető földnyelv sem tudta a valódi szép arcát mutatni.

 4. nap Grado-Villach

Mivel ma is esőre és borult időre ébredtünk, ezért úgy döntöttünk, hogy nincs mire várni, a 2 napra tervezett tengerparti pihenést elengedjük és indulunk haza. Útközben azért megálltunk megnézni a római nyomokat őrző Aquileat. A kerékpárúton is jelzik, hogy hol kell felkanyarodni a román-gótikus bazilikához. Maga az épület is impozáns, de fő ékessége a 750 m² nagyságú, szinte a teljes területet befedő színes padlómozaik, ami a nyugati világ legnagyobb ókeresztény mozaikja.

• 
• 
• 

Érdemes megnézni a római ásatásokat és a fórum megmaradt oszlopsorát is.

Innen tovább bicikliztünk a legközelebbi vasútállomáshoz és egy udinei átszállással estére már Villachban pakoltuk a szállítóra a bringákat és irány haza.

Sajnos az időjárásnak köszönhetően nem úgy sikerült a bringatúra, ahogy terveztük, de a távot letekertük és ha sikerül, akkor persze, hogy még ide is visszatérünk!!!

Korán, szinte a Napkeltével együtt búcsúztunk Quitotól. Igazán érdekes volt látni, ahogy ébred a város, a turisták még épp a másik oldalukra fordulnak a kényelmes hotelszobáikban, de a város már nyüzsög. Minden buszmegálló tele, mindenki munkába siet. Szomorúan búcsúztunk kedvenc quitói barátunktól, Yaletól és már robogtunk is a reptérre. És persze, mint már nagyon sokszor, most is eldöntöttük, hogy még egyszer ide is visszatérünk, mert Ecuador végtelen gazdag természeti látványosságokban, amit majd valamikor meg kell néznünk. De sajnos most a szabadságunk annyira „kevés”, hogy csak ennyi fért bele. Még másfél nap, amit újra Bogotában töltünk, így garantált, hogy nem késsük le a holnapi párizsi gépet, és hétfőn már visszatérünk a „való” munkás hétköznapokba.

De addig még ki kell használni minden lehetőséget. A túra kezdetével ellentétben most a főváros adminisztratív, modern lakóegyedében, Chapinero kerületben foglaltunk szállást. Chapinero egyesíti a sokemeletes lakóépületeket, a zöld parkokat, égbeszökő pénzügyi központokat, külképviseleteket és nem utolsó sorban Bogota legnagyobb gasztronómiai negyedét. Ez Bogota egyik  legdrágább és legelegánsabb kerülete. Az itteni szállásunk egy igazi, európai mércével is elfogadható normál, tiszta üveg „fancy” szállodaépület volt, angolul beszélő recepciósokkal, kontinentális reggelivel. Szép-szép, de annyira jellegtelen, hogy ha nem tudnánk, hogy ez még mindig Bogota, akkor el sem hinnénk.

De az itteni tartózkodásunk célja már már nem is a történelmi óváros, hanem a fővároskörnyéki nevezetességek megnézése volt. Tervünk megvalósításában egy Bogotában élő magyar utazásszervező fiatalember segített. Így korán reggel már a recepción várt ránk egy kedves sofőr. Ő körülbelül annyit beszélt angolul, mint mi spanyolul. De szerencsére mindketten nagy rutinnal rendelkezünk a vegyes angol-spanyol kommunikációban, így optimistán vágtunk a mai programba.

A napunkat a Bogotától mindössze 2 órányira található Guatavita lagúnánál kezdtük, melynek a legfőbb nevezetessége az ősi, szent Guatavita-tó. A tó körül egy nemzeti parkot alakítottak ki, ami csak vezetővel látogatható. Mi egy mexikói turistacsoporthoz csatlakoztunk. Mivel ez egy nemzeti park, nagyon figyelnek a tisztaságra, így semmiféle műanyag flakon, doboz nem vihető be, ezt a bejáratnál szigorúan átvizsgálják.

A tengerszint felett 3100 méter magasban található tóhoz egy, kb. 1 órás gyalogtúra során jutottunk el. A túra során nagyon sok hasznos információt mondott el a csoportvezető, bemutatta az itt honos fákat, virágokat, mesélt a történelemről,  de sokszor olyan nehéz a terep, hogy örültünk, ha levegőhöz jutottunk.

• 
• 
• 
• 

Végül fáradtan, de feljutottunk a tóhoz, ahol a kilátóhelyről fantasztikus látványt nyújtott a hegyek által körülvett varázslatos tó. A legenda szerint az új törzsfőnök felavatása itt, a tó közepén történt. Az új Muisca (ez a törzs lakta a területet a spanyolok megérkezése előtt) főnök testét aranypor borította, majd egy fatutajjal a tó közepére hajózott, ahonnan a vízbe ugrott. A tutaj értékes arany kincsekkel volt megrakva, amelyeket később az isteneik iránti imádat jelképeként a vízbe dobtak. Amikor a spanyolok erre a területre érkeztek és hallottak El Dorado legendájáról, sok expedíciót szerveztek, hogy megtalálják a tóban elmerült aranyat, még a tavat is megpróbálták lecsapolni, de nem találtak semmit. 

El Dorado felfedezését követően 2 órás autózás után utolsó látványosságként még jutott egy kis idő a hagyományos kisváros, Zipaquira fő nevezetességének, a Sókatedrálisnak meglátogatására is. Először a bájos városka főterét és szűk sikátorait jártuk be. A város főterérét a kőhomlokzatú székesegyház uralja és régi gyarmati épületek veszik körül. 

Egy finom grillebéd elköltése után a sókatedrális meglátogatása következett. A 180 méterrel a föld alatt épült modern katedrálist 1995-ben nyitották meg a nagyközönség előtt , de története jóval korábbra nyúlik vissza. Már az 5. század óta termeltek ki sót a környék bányáiból, kereskedésre használták az árut. Később a bányászok alakítottak itt ki egy kis templomot, ahol naponta imádkoztak a bányászok védőszentjéhez, hogy biztonságban dolgozhassanak. 

A sókatedrális rengeteg turistát vonz, de aki nem akar vezetett túrán részt venni, az a bejáratnál kölcsönözhet audioguide-ot, és áthaladva a színes fényekkel megvilágított alagúton már indulhat is a túrára.  A keresztút állomásait bemutató alagútrendszeren keresztül jutunk el a három hajós katedrálisba. 

Mindegyik hajón bányászok és szobrászok által gyönyörűen faragott szobrok találhatók, amelyek közül kiemelkedik La Piedad, akinek arcán erős őshonos vonások fedezhetők fel.  A katedrális fontos zarándokhelynek számít, és bár hivatalos egyházi státusza és plébánosa nincs, vasárnaponként az itt tartott szentmiséken átlagosan több mint háromezer hívő vesz részt.

A sókatedrális meglátogatása után már csak egy feladatunk volt, a péntek esti óriási forgalomban szerencsésen eljutni a repülőtérre. De kiváló sofőrünk megoldotta a problémát és mivel sajnos minden jónak vége lesz egyszer, ezzel be is fejeződött a 3 hetes dél- és közép-amerikai túránk.

De amint minden túra végén, természetesen most is eldöntöttük, hogy ha lehetőségünk adódik rá, akkor még egyszer visszatérünk.

 

 

Ecuador
Egyszer egy útifilmet láttam Ecuador fővárosáról, az óriási hegyek által övezett Quitoról és az óvárosáról. Ez indította el a vezérhangyát, hogy egyszer meg kéne nézni. És Bogotától nincs is messze, mindössze 1 óra repülés. Persze az útvonal tervezésekor kicsit változtattunk és Bogota helyett Panamavárosból utaztunk Ecuador fővárosába, Quitoba. De ez is csak 2 óra. Pontosabban annyi se lett volna, ha nem keveredik a gép egy erős légörvényes leszállófolyosóra, ami miatt nem engedtek leszállni. Így landolás helyett átstartoltatták a gépet. Vagyis amikor már egészen közel jártunk a földhöz, bejelentette a pilóta, hogy nem tudunk leszállni és csak azt éreztük, hogy újra emelkedik a gép. Ez nem igazán esett jól, de állítólag ez egy rutin eljárás. Így tettünk még egy kört a város felett és végül sikeresen landoltunk. Párszor már repültem, de ilyen élményben még nem volt részem és remélem nem is lesz.

Panamaváros
A nyaralásunk kezdete óta csodák - csodájára az első repülőjárat, ami pontosan indult. Mivel Cartagenából mindössze 50 percnyi repülőútra van csak Panamaváros, így gyorsan letudtuk, de arra nem számítottunk, hogy az országba belépés még az USA beléptetési rendszerét is felülmúlja. Végül sikeresen eljutottunk az útlevélkezelő ügyintézőhöz. Kicsit megijedtünk, mert amikor meglátta, hogy hol fogunk lakni, kicsit felhúzta a szemöldökét, majd közölte, hogy nem a legjobb helyet választottuk szálláshelyként. De végül hosszú többszöri ellenőrzés és átvizsgálás után sikeresen átjutottunk a beléptetési procedúrán és már robogtunk is a belváros felé. Panama, köszönhetően a csatornának és az idetelepült bankoknak, Közép – Amerika szállítmányozási és pénzügyi központja, ezáltal a térség leggazdagabb városa. A csendes óceáni partvonalra épült modern felhőkarcolók tömkelege teljesen Miami érzetét kelti.

Cartagena

Santa Martaból hazafelé az út sokkal forgalmasabb volt, mert hétköznap révén nagyon nagy volt a teherforgalom. Azonban a lassú haladás miatt volt lehetőségünk gyönyörködni az út mellett  fel-felcsapó tenger óriási hullámaiban vagy a mangrove erdők borította lagúnákban.

Mivel a kocsit tele tankkal kellett leadnunk, így az utolsó benzinkútnál tankoltunk. Akkor vettük észre, hogy amíg mi bent éjszakáztunk a nemzeti parkban, addig a motorháztetőre ráesett egy kókuszdió, ami igen csúnya nyomott hagyott a kocsi elején. Nem túl nyugodtan mentünk leadni az autót. Ugyan kötöttünk biztosítást, de felkészültünk az alkudozásra. Odaálltunk a kölcsönző bejáratához és csodák csodájára visszavették tőlünk úgy a kocsit, hogy nem szóltak a sérülés miatt. Pedig ezt csak a vak nem látta. De néha nekünk is lehet szerencsénk!

Minca

A tegnapi sok-sok pech után kissé félve indultunk az autókölcsönzőhöz, ahol nagy tömeg fogadott. De a sor ellenére nem telt fél órába és máris 4 napra boldog tulajdonosai lettünk egy szinte új Toyota Corollának és indultunk a 90-es főúton Minca felé. Ezzel kezdetét vette a kalandtúra. Eddig a nagyobb városok kulturális nevezetességeit néztük meg, de most belevetjük magunk a természetbe!

• 
• 
• 

A 4 órás út nem volt nagy kihívás, mert az előrejelzésekkel ellentétben remek minőségű utakon száguldottunk. Több helyen az út közvetlenül a vízparton vezet, ahol 1-1 hatalmas hullám becsap az útra, kocsimosásnak is megfelel. Más területen az utat jobbról-balról víz, mocsár és mangróve erdők veszik körül, fantasztikus a látvány. És az útmenti jelzőtáblák is érdekesek, különleges „veszélyekre” hívják fel a békés utasok figyelmét!

Medellin

Medellin az Aburrá-völgyben található, több mint 400 km-re északnyugatra Bogotától. Elsőre nem igazán tűnt nagy kihívásnak eljutni a drogkartellekről és Pablo Escobarról elhíresült városba. Délelőtt rendelünk  taxit, ami kivisz a reptérre, becsekkolunk, felszállunk, majd 1 óra múlva érkezés Medellinbe. Hát nem!

Előkészületek

Idén ismét nagy kalandba vágtunk bele. Eredetileg azt találtuk ki, hogy meglátogatjuk Kolumbiát. De ha már ilyen messzi útra vállalkozunk, akkor miért is hagynánk ki az Egyenlítőt, hisz csak egy órányi repülőútra van Bogotától. Igy Ecuador is bejött a képbe. Majd addig-addig keresgéltem a repülőjegy keresőben egy jó áru quitói repülőjegy után, hogy bedobta, menjünk Panamaváros érintésével. Így alakult ki a „3 hét – 3 ország” Kolumbia-Panama-Ecuador közép/dél-amerikai túránk.

Az éjszakai vonatozás után délelőtt 11 órára értünk Khívába, ahol már 40 fok körüli hőmérséklet fogadott. A sivatag szélén épült Khíva a Selyem-út egyik leglenyűgözőbb városa, ami lényegében egy vastag várfallal körbevett szabadtéri múzeum. Nem csoda, hogy az Itchan-Kala elnevezésű óvárost az UNESCO már 1990-től a világörökség részévé nyilvánította. Itchan Kala 10 méter magas erődfalakon belül állt, amelyeket a történelem során többször leromboltak és újjáépítettek.  Itchan Kala volt az a hely, ahol a kánok laktak, a papsággal, a magas rangú tisztviselőkkel és a gazdag kereskedőkkel együtt.

Itt mi is igazán kiváltságosnak érezhettük magunkat, mert az óváros legnagyobb medreszéjéből, a Mohammed Amin Khan Medrszéből átalakított Orient Star Hotelben szálltunk meg. Az épület Közép-Ázsia legnagyobb medreszéje volt. Ez a kétszintes iszlám iskola 125 cellával és egy hatalmas belső udvarral rendelkezett, amelyeket 260 diáknak szántak, most viszont a turisták vették hatalmukba.