Korán, szinte a Napkeltével együtt búcsúztunk Quitotól. Igazán érdekes volt látni, ahogy ébred a város, a turisták még épp a másik oldalukra fordulnak a kényelmes hotelszobáikban, de a város már nyüzsög. Minden buszmegálló tele, mindenki munkába siet. Szomorúan búcsúztunk kedvenc quitói barátunktól, Yaletól és már robogtunk is a reptérre. És persze, mint már nagyon sokszor, most is eldöntöttük, hogy még egyszer ide is visszatérünk, mert Ecuador végtelen gazdag természeti látványosságokban, amit majd valamikor meg kell néznünk. De sajnos most a szabadságunk annyira „kevés”, hogy csak ennyi fért bele. Még másfél nap, amit újra Bogotában töltünk, így garantált, hogy nem késsük le a holnapi párizsi gépet, és hétfőn már visszatérünk a „való” munkás hétköznapokba.

De addig még ki kell használni minden lehetőséget. A túra kezdetével ellentétben most a főváros adminisztratív, modern lakóegyedében, Chapinero kerületben foglaltunk szállást. Chapinero egyesíti a sokemeletes lakóépületeket, a zöld parkokat, égbeszökő pénzügyi központokat, külképviseleteket és nem utolsó sorban Bogota legnagyobb gasztronómiai negyedét. Ez Bogota egyik  legdrágább és legelegánsabb kerülete. Az itteni szállásunk egy igazi, európai mércével is elfogadható normál, tiszta üveg „fancy” szállodaépület volt, angolul beszélő recepciósokkal, kontinentális reggelivel. Szép-szép, de annyira jellegtelen, hogy ha nem tudnánk, hogy ez még mindig Bogota, akkor el sem hinnénk.

De az itteni tartózkodásunk célja már már nem is a történelmi óváros, hanem a fővároskörnyéki nevezetességek megnézése volt. Tervünk megvalósításában egy Bogotában élő magyar utazásszervező fiatalember segített. Így korán reggel már a recepción várt ránk egy kedves sofőr. Ő körülbelül annyit beszélt angolul, mint mi spanyolul. De szerencsére mindketten nagy rutinnal rendelkezünk a vegyes angol-spanyol kommunikációban, így optimistán vágtunk a mai programba.

A napunkat a Bogotától mindössze 2 órányira található Guatavita lagúnánál kezdtük, melynek a legfőbb nevezetessége az ősi, szent Guatavita-tó. A tó körül egy nemzeti parkot alakítottak ki, ami csak vezetővel látogatható. Mi egy mexikói turistacsoporthoz csatlakoztunk. Mivel ez egy nemzeti park, nagyon figyelnek a tisztaságra, így semmiféle műanyag flakon, doboz nem vihető be, ezt a bejáratnál szigorúan átvizsgálják.

A tengerszint felett 3100 méter magasban található tóhoz egy, kb. 1 órás gyalogtúra során jutottunk el. A túra során nagyon sok hasznos információt mondott el a csoportvezető, bemutatta az itt honos fákat, virágokat, mesélt a történelemről,  de sokszor olyan nehéz a terep, hogy örültünk, ha levegőhöz jutottunk.

Végül fáradtan, de feljutottunk a tóhoz, ahol a kilátóhelyről fantasztikus látványt nyújtott a hegyek által körülvett varázslatos tó. A legenda szerint az új törzsfőnök felavatása itt, a tó közepén történt. Az új Muisca (ez a törzs lakta a területet a spanyolok megérkezése előtt) főnök testét aranypor borította, majd egy fatutajjal a tó közepére hajózott, ahonnan a vízbe ugrott. A tutaj értékes arany kincsekkel volt megrakva, amelyeket később az isteneik iránti imádat jelképeként a vízbe dobtak. Amikor a spanyolok erre a területre érkeztek és hallottak El Dorado legendájáról, sok expedíciót szerveztek, hogy megtalálják a tóban elmerült aranyat, még a tavat is megpróbálták lecsapolni, de nem találtak semmit. 

El Dorado felfedezését követően 2 órás autózás után utolsó látványosságként még jutott egy kis idő a hagyományos kisváros, Zipaquira fő nevezetességének, a Sókatedrálisnak meglátogatására is. Először a bájos városka főterét és szűk sikátorait jártuk be. A város főterérét a kőhomlokzatú székesegyház uralja és régi gyarmati épületek veszik körül. 

Egy finom grillebéd elköltése után a sókatedrális meglátogatása következett. A 180 méterrel a föld alatt épült modern katedrálist 1995-ben nyitották meg a nagyközönség előtt , de története jóval korábbra nyúlik vissza. Már az 5. század óta termeltek ki sót a környék bányáiból, kereskedésre használták az árut. Később a bányászok alakítottak itt ki egy kis templomot, ahol naponta imádkoztak a bányászok védőszentjéhez, hogy biztonságban dolgozhassanak. 

A sókatedrális rengeteg turistát vonz, de aki nem akar vezetett túrán részt venni, az a bejáratnál kölcsönözhet audioguide-ot, és áthaladva a színes fényekkel megvilágított alagúton már indulhat is a túrára.  A keresztút állomásait bemutató alagútrendszeren keresztül jutunk el a három hajós katedrálisba. 

Mindegyik hajón bányászok és szobrászok által gyönyörűen faragott szobrok találhatók, amelyek közül kiemelkedik La Piedad, akinek arcán erős őshonos vonások fedezhetők fel.  A katedrális fontos zarándokhelynek számít, és bár hivatalos egyházi státusza és plébánosa nincs, vasárnaponként az itt tartott szentmiséken átlagosan több mint háromezer hívő vesz részt.

A sókatedrális meglátogatása után már csak egy feladatunk volt, a péntek esti óriási forgalomban szerencsésen eljutni a repülőtérre. De kiváló sofőrünk megoldotta a problémát és mivel sajnos minden jónak vége lesz egyszer, ezzel be is fejeződött a 3 hetes dél- és közép-amerikai túránk.

De amint minden túra végén, természetesen most is eldöntöttük, hogy ha lehetőségünk adódik rá, akkor még egyszer visszatérünk.