2020.02.24.

Új nap, új ország. Ma elhagyjuk Thaiföldet és irány Burma, vagyis mai nevén Mianmar. Mivel a Mandalaybe tartó járatunkat áttették este fél 7-re, ezért rengeteg időnk maradt még Chiang Maira. Köszönjük Bangkok Airways. Bár ha erről nem az utolsó percben értesítettek volna, akkor erre a napra szerveztünk volna egy vízesésekkel tarkított rafting túrát, de azért így se estünk kétségbe. A kellemes reggeli után délig, a szállodai szoba leadásáig, még belefért egy kis pihenő és frissítő úszás és néhány kisebb templom és Buddha meglátogatása.

Kár, hogy nem tudtunk több időt itt tölteni, de majd egyszer, ha visszatérünk. Kellemes ebéd után a szálloda szuper dzsipje vitt ki a reptérre. A reptér teljesen modern, bár utas alig lézeng. Az utasfelvételnél minden flottul ment, bár kicsit sérelmeztem, hogy a kedvesen mosolygó thai biztonságiak elvették a szuper 50 faktoros napkrémemet, de én voltam a béna, hogy a hátizsákomban felejtettem. Szerencsére maradt egy a bőröndben is. Így jár, aki figyelmetlen. Túl korán kiértünk a reptérre és csak vártunk és vártunk, míg végre megérkezett a gépünk. 

Kicsit nehézkesen, de végül elkezdték a beszállítást. A gépünk egy kicsi, 72 utas szállítására alkalmas gép volt. Első látásra nem tűnt túl bizalomgerjesztőnek, de végül semmi gond sem volt vele. A felszállásnál kicsit kerregett és félő volt, hogy szétesik, de aztán nagyon kellemes útban volt részünk.

Külön meglepetés volt, hogy vacsorát is kaptunk a gépen. A menü remek currys csirke rizzsel és gyümölcssaláta volt. Hozzá fehér és vörösbort, sört illetve üdítőket lehetett kérni. És persze a vacsorát tea és kávé zárta. A vacsora végére meg is érkeztünk Mianmar második legnagyobb városába, Mandalaybe.  Ez a város egykori királyi székhely volt, most Felső-Burma gazdasági, oktatási, egészségügyi és kulturális központja. Bár sötétedés után a magasból nem sok látszott.

Az ország vízumköteles, de hála a modern világnak, a vízum már interneten is igényelhető. A vámvizsgálaton gyorsan túljutottunk és már jöttek is a csomagok. Gyors pénzváltás és irány a taxi stand. Végre egy korrekt hely, kiírva, hogy milyen kocsi, milyen áron visz be a városba. Mi egy normál taxit választottunk, ami 15000 khiatért, vagyis 3000 Ft-ért hozott be a szállodához. Ez alapjában véve se sok, hisz a város 40 km-re van a reptértől. Ennek tudatában máris röhejesen olcsó.

Sötét autóúton, majd 1 órás zötykölődés után elérjük a várost. Itt már vannak fények, de elég lepukkant minden. A szállodában azonban már hűtött arctörlő kendővel és hideg gyümölcslével várnak. A szobánk szép nagy, de borzasztóan hangos, mivel a nyüzsgő, motorokkal, teherautókkal, tuk-tukokkal teli utcafrontra néz és alattunk éppen egy nyitott helyi étterem működik.

De nincs mit tenni, ez Ázsia, majd megszokjuk. Ellenben a 7. emeleti medence és bár fantasztikus, innen szuper a kilátás a városra, csak az a gond, hogy a happy hour-t már lekéstük és a bár már zárva. Sebaj, alattunk van egy bolt, ahonnan feltölthetjük megcsappant ital és étel tartalékainkat. Botor módon még a sötétben tettünk egy sétát a szállodánk körül, de ilyen koszos, lehangoló helyen talán még sose voltunk. Borzasztó, ennyi szemetet és koszt elképzelni se lehet. Hihetetlen, hogy így is lehet élni. De ez van, mi akartunk ide jönni. Holnap, világosban hátha jobb lesz.

2020.02.25.

A tegnap esti őskáoszhoz képest reggel egész nyugi volt az utcán. Igazán jót aludtunk. Mintha alattuk az utca is elcsendesedett volna. Csak a szokásos motorhad és dudálás, kiabálás.

A reggeli a szokásos, igazából a tojáson kívül semmi a mi ízlésünknek megfelelő kaja nincs. Így marad az omlett. Reggeli után a recepción sikerült jegyet vennünk holnapra egy Mandalayből Baganba menő buszra, ezután jöhet Mandalay felfedezése. A városi közlekedést nem buszok, hanem kis motoros meghajtású tuk-tukok bonyolítják. Rengeteg van belőlük, a viteldíj alku kérdése.

A szállodánk előtt fogtunk egy tuk-tukot, amivel elvitettük magunkat a Mandalay domb lábához. A tuk-tukosunk őrült módon vezetett a nagy, káoszra épülő forgalomban. Mindenütt, mindenki tolakszik, szabály az nincs, viszont mindenki dudál. Ebben a helyzetben szerintem az a legjobb megoldás, ha az ember lánya, vagy fia jól kitámasztja magát hátul a sofőr mögött és véletlenül se néz előre, csak oldalra. Ha előre tekintve figyeled a forgalmat, akkor meg van annak a veszélye, hogy már a 2. kereszteződésben infarktust kapsz, mert te is próbálsz fékezni, amikor azt látod, hogy 25 motor támad minden oldalról, közben előtted egy teherautó áll a kereszteződésben és a vezetőd ennek ellenére gyorsít és őrült módon nyomja a dudát. Végül épségben szálltunk ki a bejárat előtt. Több lépcsősor vezet fel a 224 méter magas Mandalay dombra, mi a lifttel ellentétben, a déli oldalon lévő fedett lépcsőházat választottuk. Állítólag innen legszebb a kilátás, de azért meg kell küzdeni a 1729 lépcsővel.

Mint minden buddhista szentélynél, itt is le kellett vetni a cipőnket, majd elindultunk felfelé a hosszú, szerencsére fedett, a már most is perzselő napsütéstől védett lépcsősoron. Sajnos a lábam továbbra is nagyon fáj, főleg így, mezítláb, de oda se neki. Csak mentünk és mentünk felfelé. Megdöbbentő volt, hogy sok nagyon szegény család lakott végig a lépcsősor mellett, összeeszkábált kunyhókban, borzasztó körülmények között az  arany sztupák tövében.

Útközben sok-sok kisebb szentély volt, ami megszakította a monoton lépcsőzést. A szentélyekben Buddha,  Buddha és Buddha. Amikor elértük az első sztupa szintjét, igazán óriási volt a kontraszt az arannyal gazdagon borított kupola és a koszban, mocsokban ott élő családok között.

Ennyi szemetet, koszos, szutykos gyereket és redvás kóbor kutyát még sehol se láttunk. A családok  a lépcsősor mellett élnek, ott főznek, az összegyűjtött száraz ágakon, gallyakon, mosnak a koszos vízben, a gyerekek csúsznak-másznak a mocsokban, de mindenki kedves, mosolygós. Még akkor is, amikor semmit se veszel az általuk árult ereklyékből és bóvlikból.

Többszöri pihenővel, de feljutottunk a csúcsra, a Su Taung Pyae Pagodához. Ez valami csodálatos. Óriási arany sztupák és hatalmas teraszok, ahonnan fantasztikus a kilátás a domb alatt elterülő városra. A körbefutó teraszt és oszlopokat színes tükörmozaik borítja, ami csillog-villog a napfényben.

Itt végre kellemes a levegő és a helyhez illően folyamatosan kántál egy szerzetes a hangszóróban. Ennyi arany birtokában, ami itt van, még az ükunokáink is körbeutazhatnák párszor a világot. Persze ez egy szentségtörő gondolat, de szinte hihetetlen, hogy micsoda gazdagság van egy ilyen mélyszegénységben élő országban.

Jóleső érzés leülni egy-egy oszlop tövébe és a hangszórókból zengő imát hallgatva figyelni, ahogy a hívek imádkoznak, majd vízzel locsolják a születésük napjához kapcsolódó Buddha szobrokat. Ugyanis itt a hét minden napjához (a szerdához 2 is, a délelőtt és délután külön kezelendő) kapcsolódik egy Buddha és egy valós, vagy mesebeli állat is, ami minden szentélyben megtalálható.

A hívek ahhoz a naphoz kapcsolódó szentélynél vagy Buddha szobornál imádkoznak, amely napon születtek.  Én is megkerestem a hétfői szentélyt, és meglocsoltam a hozzátartozó Buddhát.

És ami furcsa, hogy szinte nem találkozni turistával. Persze ez nem is annyira meglepő, hisz a mai napig katonai hunta uralkodik az országban, de utazásunk során semmi gondunk nem volt. Még a Mexikóban és Peruban tapasztalható állandó katonai és rendőri jelenléttel sem találkoztunk. A világ még nem fedezte fel ezt a csodás országot, ezért mindenütt nagy örömmel fogadnak, beszélgetni és fotózkodni akarnak velünk. Miután körbejártuk a tetőn lévő kolostort elindultunk lefelé az 1792 lépcsőn. Visszafelé se volt sokkal könnyebb. Mivel már igen éhesek voltunk, betértünk egy helyi kifőzdébe. Amint az előbb is írtam, nincs turista áradat, ebből adódóan nincs is tele a város a hagyományos nyugati gyorsétkezdékkel.  Vagyis marad a jó kis helyi kifőzde, ahova jóérzésű fehér ember be se tenné a lábát. De az éhség, az nagy úr!

Tehát gyomorfertőzés ide vagy oda, enni kell, csak a kérdés, hogy mit. Ha biztosra akar menni az ember, akkor olyat választ, amit jól átsütöttek, majd jöhet hozzá a rizs, vagy a tészta. Közben bízva bízzál, hogy a hús nem állt fél napot a tűző napon a legyek leszállópályájaként. De aki finnyás, az ne jöjjön Ázsiába, vagy ha mégis, akkor ne Mianmarba.

Egyébként a kajánk nagyon finom volt, és amíg készült, addig a kedves tulajtól a ház ajándékaként kaptunk egy tányér levest és egy paradicsomsalátát is. A leves teljesen megfelelt a mi erőlevesünknek, amibe pirított hagymát szórtak, a paradicsomsaláta pedig kellemesen csípős dresszinggel volt leöntve. A finom ebéd után betévedtünk egy fantasztikus kolostor együttesbe, a Kyauktawgyi Pagodába, ahol újra rácsodálkoztunk a mérhetetlen gazdagságra.

Ez egy eldugott, leginkább a helyi hívők által látogatott pagoda, a Mandalay domb lábánál.  Központjában egy fehér arcú Buddha szobor, de a legszebb mégis a sok kellemes, hűvös folyosó, ami sok-sok Buddhával díszítve várja a hívőket. A pagoda külön érdekessége a kék harang és gong.

A kolostor után a világ legnagyobb könyvét néztük meg, aminek persze semmi köze sincs a könyvhöz. Igazából 730 db hófehér kőből épült kis épület, amiben egy-egy 1 méter széles és 1,5 méter magas márvány kőlap van, amire a théraváda buddhizmusban használt páli kánon tanításait vésték. Vagyis minden épület a könyv 1-1 lapját rejti, mindkét oldalukon 80-100 soros szöveggel.

Mivel mai is óriási volt a hőség és rengeteget gyalogoltunk, hulla fáradtan értünk haza. A mai túra fáradalmait a tetőn lévő medencében és a partján pihentük ki, a szálloda finom koktéljait szürcsölve. Szuper a kilátás a tetőteraszról a városra. Azért ezt ki lehet bírni.

Este még lementünk az alattunk lévő BBQ bárba, ahol egy remek grillvacsorát csaptunk. 

2020.02.26.

Ma reggel is sokáig aludtunk, bár már tudjuk, hogy melyik árus, mikor kezdi kiabálva árulni a portékáját az alattunk lévő piacon. A mai program: a Mandalaytől 40 km-re található Mingun nevű település megtekintése. Reggeli után, amint kiléptünk a szálloda ajtaján már le is szólított a tegnapi tuk-tukosunk.

Megegyeztünk, hogy kivisz a várostól 1 órára lévő faluba, ami tele van szebbnél szebb látnivalókkal. Az út nagyon izgalmas és érdekes volt. Jó sokáig mentünk, mire kiértünk a városból. Majd egy 2x2 sávos úton haladtunk, amely mentén rengeteg bódé volt. Most főként dinnyét árultak, biztos ennek van a szezonja. A standok mögötti viskókban laktak az árusok a családjukkal együtt. A főút egy szép hídban folytatódott, ami az Irrawaddy folyón vezetett át. Fantasztikus volt a kilátás a hídról, ahonnan a dombokon aranyozott szentélyek sokasága volt látható.

Érdekes volt, ahogy a folyó melletti falvakon haladtunk keresztül, így azt is láthattuk, hogy miként élnek a falvakban. Nagyon nagy a szegénység és az elmaradottság, de a mobil telefon mindenkinél kéznél van. Kicsit illúzióromboló, ahogy a szentélyekben a szerzetesek hangosan nézik az éppen menő sorozatot a telefonjukon, közben alig tudsz átjutni a sok szeméten, hogy bejuss a templomba. De ez a modernizáció, vagy mégse? Na, de legyünk happy Buddha és fogadjuk el azt, ami van, nekik így jó, mi pedig látni és nem ítélkezni jöttünk ide. Végül 1 órányi zötykölődés és sok tapasztalás után megérkeztünk Mingun első nevezetességéhez, a Mingun Pahtodawgi-hoz, a félbehagyott palotához.

A Mingun Pahtodawgyi lenyűgöző látvány. A folyóra néző 50 méter magas pagoda közepén egy hatalmas, gazdagon díszített bejárat található. Belül egy kis szentély, Buddha-szoborral. A pagoda építését Bodawpaya király a 6. században rendelt el. Egy kínai delegációtól ajándékba kapta Buddha egyik fogát. Ami olyan nagy jelentőségű szent ereklye volt, hogy csakis egy monumentális épületben lehetett volna elhelyezni. De sajnos a 150 méter magasra terezett épületet nem tudták befejezni.

Az idő vas foga és pár földrengés igen csak beleharapott, mert hatalmas repedések vannak rajta és sok helyen már leomlott, de így is lenyűgöző látvány. Egyik oldalán fel lehet menni egy hosszú lépcsősoron, ahonnan fantasztikus látvány tárul a folyóra és a környező szentélyek tornyaira.

Persze mi is felmásztunk ide. Megérte. A tikkasztó hőségben a tűzforró köveken körbe is sétáltuk a hatalmas épületet, majd átmentünk a világ 2. legnagyobb harangját megtekinteni. A 90 tonna súlyú  és 13 méter magas harang a monumentális félbehagyott palotába készült.

A falu utolsó látványossága a hófehér Mya Thein Tan pagoda volt. A gyönyörű pagodát Bagyidaw herceg építtette a szülésben elhunyt szeretett felesége emlékére. Szépsége leginkább abból fakad, hogy a buddhista Meru szent hegyet jelképező központi sztupát koncentrikus körben elhelyezett 7 terasz veszi körbe, ami olyan, mintha hófehér hullámok lennének.

Hazafelé tuk-tukosunk még elvitt egy másik hófehér pagodához, a kicsi és csendes, de nagyon szép Sat Taw Yar pagodához. A hely legszebb része a folyópartra vezető lépcsősor.

Benéztünk a pagodába, hűsöltünk a folyó partján, majd 3 óra után értünk vissza a szállodánkhoz.Fáradtan, éhesen, de élményekben gazdagon. Ebédelni lementünk az alattunk lévő grillétterembe, majd a tetőteraszon pihentük ki a mai nap fáradalmait.

Meglepetésünkre magyar szófoszlányokra lettünk figyelmesek. Először úgy gondoltuk, hogy rosszul hallunk, de a medencében úszkáló nő és a kislánya magyarul beszéltek. Gyorsan szóba is elegyedtünk. Kiderült, hogy a hölgy Genfben élő szlovákiai magyar. Kicsi a világ. Hamarosan megjelent a férje és a másik lánya is, és meglepő módon mindannyian magyarul beszéltek. Ezzel a kellemes meglepetéssel tértünk nyugovóra. Holnap helyi busszal folytatjuk utunkat Baganba, Mianmar legismertebb turistalátványosságához.