2018.05.28.
Ma végre egyetlen turistacsoport sem volt a szállodában, így végre sikerült sokáig aludni. Reggeli után összeszedtük magunkat, lemostuk a sztrájkolók által összekoszolt szélvédőnket és a hátsó ablakot, majd elindultunk a Marasban lévő sólepárlók felé. Azon már meg sem lepődtünk, hogy egy koszos, redva faluba vitt a GPS, de amikor megláttuk a hidat, amin át kellett kelni, azért döbbenet ült ki az arcunkra.
Azonban ha már egyszer itt vagyunk, akkor mindent bele. A falu végén megálltunk és elindultunk egy nagyon meredek hegyoldalban. És mentünk és mentünk meredeken felfelé úgy, hogy volt 1000 fok és még abban sem voltunk biztosak, hogy jó irányba haladunk. De a kitartó munka meghozta az eredményét és feljutottunk a sólepárlókhoz.
Jól nézett ki, ahogy a sólepárló szigetek beborították a hegyoldalt. Innen visszaereszkedni sem volt egyszerű, de miután sikerült, irány Moray. Először egy földes úton indultunk el egy rogyadozó hídig, mert a GPS-ben még gyalogos mód volt beállítva, és ez volt a legrövidebb út. Gyorsan korrigáltunk, és így eljutottunk Morayba.
Ott 4 hatalmas, kör alakú, fordított piramist néztünk meg, ahol az inkák mezőgazdasági kísérleteket folytattak. A legjobb termesztési feltételeket kísérletezték ki haszonnövényeik számára. A 2 méter magas teraszokon 250 féle növényt termesztettek. Érdekes volt körbejárni a területet. Mire végeztünk, úgy döntöttünk, hogy kihagyjuk Chichero falut, ahol szintén egy templom volt, inkább rögtön menjünk Cuscoba. Mivel már jártunk ott, sőt a mostani szállodánk egy utcára volt az előzőhöz, így gyorsan megtaláltuk. Érdekes, ahogy a recepción oxigénpalackok várják a a magasságot nehezen viselő turistát.
Bejelentkeztünk, majd bementünk a városközpontba. Eléggé éhesek voltunk, de nem akartunk nagy kaját enni, inkább majd vacsorára. Szerencsére találtunk egy Irish pubot, ahol ettünk egy nagy tányér quaccamole-t chipssel és pirítóssal és persze 2 cusqeniat (helyi sör).
Éhes pocakunkat megtöltve irány a főtér, a Plaza de Armas. Megnéztük a 3 külön templomból egybeépített katedrálist, az inka falat és a Coricancha templomot. Nagyon szép volt.
Este még visszamentünk vacsorázni a főtérre, egy kellemes, teraszos étterembe kaptunk helyet, ahonnan szép kilátás nyílt a kivilágított főtérre és katedrálisra.
2018.05.29.
Sajnos az utazás a végéhez közeledik. Ma 12 óra utazás vár ránk, igen nehéz területen. Ezért nagyon korán 3/4 5-kor keltünk. Szerencsére 5-kor már volt reggeli, majd 6-kor, amikor nyitott a parkoló már indultunk is. Ilyen korán egészen egyszerű volt kijutni Cuscoból. De ettől kezdve szinte kanyar, kanyart követett, és hosszú ideig nem volt egyenes szakasz. Gyönyörű hegyvidéken mentünk keresztül. Olyan magasan voltunk, hogy a felhők alattunk voltak.
Egész nap utaztunk. Voltunk hegyekben, magas alföldön, vízmosásokon keltünk át, borzalmasan szegény falvakat, tanyákat láttunk. Szerencsére nem volt nagy forgalom, de így is igen lassan haladtunk a sok kanyar miatt. Döbbenetes volt, ahogy a falvakban a főúton hajtották a teheneket, birkákat, kecskéket, szamarakat, sőt még a lámákat is.
Emellett rengeteg kóbor kutya van szerte az országban. Csapatokban rohangálnak mindenütt. Még inkább nehezítette a haladást, hogy sok helyen teljesen eltorlaszolta az egyik sávot a leszakadt szikla, kő, vagy a föld. Ez persze nem most került az útra, mert sok helyen már a gaz is kinőtt az útra szakadt földhalmon, de senki se foglalkozott vele.
Nagyon veszélyes volt, mert sohase lehetett tudni, hogy mi vár a kanyaron túl. Ehhez még hozzájött, hogy rengeteg lakott településen vezetett keresztül a főút, ahol mindenhol a falu kezdeténél és a végénél Mexikóból már jól ismert tope (fekvőrendőr) lassította a forgalmat. Ennyi nehézség után este 6 után értünk Ayacuchoba. Az 1980-as években a város teljesen elszigetelődött, turisták messzire elkerülték, hisz ez volt a hírhedt terrorszervezet a Fényes Ösvény központja. Most sincs sok turista, de a forgalom így is óriási. Persze a legnagyobb esti csúcsban érkeztünk. És természetesen most is a központban foglaltunk szállást. Hatalmas a forgalom, mindenhonnan tolakszanak az autók, buszok, tuk-tukok és persze össze-vissza rohangálnak az emberek és folyamatosan dudálnak.
A szállodát sikeresen megtaláltuk, de előtte nem lehetett megállni. Mit volt mit tenni, jött a szokásos megoldás. Pisti megállt a főtéren, vészvillogó ki, Pisti elrohan a szállodához én őrzöm az autót. Ez eddig mindig bevált, miért is kellene ezt a jó szokást megváltoztatni. Most is hamarosan jött egy segéderő és az ő vezérletével megtaláltuk a parkolót. Kipakoltunk, bejelentkeztünk és elmentünk a főtérre vacsorát keresni. Sikerült is egy jó, a főtérre néző, teraszos éttermet találni. Vacsora után még sétáltunk egyet a városban, aztán irány az ágy, hisz holnap is több mint 8 órás út vár ránk Limáig. És persze maga Lima, az őrült forgalmával.
2018.05.30.
A mai napon elérkeztünk a túránk utolsó utazós napjához. Este elbúcsúzunk a hűséges kis autónktól, majd még egy nap és indulunk haza. De eddig még előttünk van 530 km. Ezért itt is korán 5.50-kor keltünk és 6 órakor velünk nyitott az étterem reggeliző helyisége.
Gyors reggeli és irány Lima. A mai penzum 300 km továbbra is a hegyekben a Ruta de los Libertadores-en (Felszabadítók Útja), majd a Piscotól a pánamerikai autóúton. Az utolsó 230 km-t már ismerjük, az jó, lehet rajta haladni. De milyen lesz az út Piscóig? Ahogy kiértünk Ayacuchoból nagyon megijedtünk, mert szakaszosan elfogyott az út. Valószínűleg elmosta az eső. Kétségbe estünk, hogy mi lesz, ha végig ilyen lesz. De szerencsére később egészen jó volt az út minősége. Sőt a tegnaphoz képest sokkal kevesebb volt a kanyar.
A forgalom nagyobb volt, de nem vészesen. Meg sem közelítette a Nasca-Arequipa útvonalét. Persze a szokásos nehezítő tényezők, állatok az úton, topék, vízmosások ma is megvoltak, de sokkal jobban tudtunk haladni, mint tegnap. És persze ma is gyönyörű helyeken jártunk. 4500 méteres platón, folyóvölgyekben, havas, jeges csúcsok és gleccserek között.
Mi egy vegyes haltálat kértünk, amin tintahalkarikák voltak kirántva, krumplival és salátával. Nagyon finom volt, de akkora mennyiség, hogy kettőnkön is kifogott. Félelmetes, hogy a peruiak mennyit tudnak enni. Ebéd után felhajtottunk az autópályára és irány Lima. Az út itt már nyíl egyenes, semmi élvezet. A táj unalmas, csak homok és nyomornegyedek az út mellett. Kihívás azért itt is van, mert az autópálya ellenére nem meglepő, ha a te sávodban veled szemben épp egy szamárkordé közlekedik.
Ez nem hatja meg a rendőröket, annál inkább, hogy nem ég a jobb első lámpánk. Egy undorító, disznófejű rendőr állított meg és szívózott velünk emiatt. Végül is igaza volt, bár a peruiak nagy része, annak ellenére, hogy kellene, még este sem világít. Eddig is többször megállított a rendőr, megnézte a papírjainkat és továbbengedett. De ő fontoskodott, telefonált, fogta a fejét, jattot várt, de nem kapott és végül elengedett. Lima felé haladva egyre komorabb, ködösebb, sötétebb lett az idő.
Már 26 km-rel a cél előtt elindult a limai őrület. Tolongás, dudálás, tülekedés. Csak akkor lett jobb a helyzet, amikor elértük a mirafloresi parti utat. Amint beértünk a belvárosba újból elkezdődött a tolakodás. Azonban hamarosan megindult a sor, a lámpák helyett a rendőrök vették át a forgalom irányítását. Először nem értettük, hogy miért van rengeteg ember az út mellett, de gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy a perui válogatott most indul az oroszországi foci VB-re. Nem sokkal utánunk jöhetett a buszuk, mert a reptérig az út mellett hatalmas éljenző tömeg várakozott.
Mivel a csapat buszának zöld utat adtak, így mi is gyorsan kiértünk a reptérre. Nem volt tolakodás, tülekedés, csak az őrült, rohangáló rajongókra kellett figyelni, nehogy elüssük őket. Viszonylag egyszerűen kiértünk a reptérre. Ott jött a nagy kérdés, hogy a fizetős, vagy a nem fizetős sort válasszuk. Mivel mindketten úgy emlékeztünk, hogy amikor felvettük az autót, akkor azt mondták, hogy ne a fizetősbe menjünk. Nem is oda mentünk, sajnos! A reptéren is óriási tömeg gyűlt össze a perui válogatott búcsúztatására.
Mindenütt nemzeti mezbe öltözött, zászlókkal felszerelt embertömeg ordítozott, énekelt, dobolt. Mi meg csak lépésben sodródtunk előre. Azonban egyszer egy sorompó állta utunkat. Az nem derült ki, hogy ott is lehetett-e volna jegyet venni, megállni nem lehetett, kérdezni se tudtunk, csak haladtunk a tömeggel. És egyszer csak kint találtuk magunkat a reptérről. Már ott voltunk, csak egy hajszál választott el attól, hogy leadjuk az autót. A félelmünk beigazolódott, hogy ez nem lesz könnyű, de hogy teljes limai tömeggel kell megküzdeni, arra azért nem számítottunk.
Már pedig ahelyett, hogy leadnánk a kocsit, 6 sávban sodródtunk el a reptértől a város felé. Reménytelennek tűnt, hogy valahol is vissza tudunk fordulni a kifelé menő oldalra. Az ekkor megszokott hatalmas forgalmat még megduplázta a szurkolók tömege. Végül sikerült lekanyarodni jobbra, de ott nem tudtunk átmenni a másik oldalra, mert le volt zárva. Végül jó hosszan mentünk, mire végre sikerült megfordulni és beálltunk a sorba. Hosszú sorban álltak az autók, de legalább negyed óráig meg sem mozdult a sor. Amikor végre elindult persze, hogy előttünk állították le. Majd újból 20 perc várakozás után sikerült visszavergődni a reptérre vivő oldalra, és jöhetett az újabb próbálkozás. Most azonban amikor beértünk a reptérre, nem mentünk el addig, hogy dönteni keljen, hogy a fizetős vagy a nem fizetős kaput válasszuk, inkább megkérdeztünk egy rendőrt. A rendőr azt javasolta a Pistinek, hogy hagyja ott a kocsit és menjen el a kölcsönzőhöz és kérjen ott segítséget. Ez jó megoldás volt. Jött egy pasi, persze angolul nem tudott, beállt a kocsival a fizetős parkolóba, vetetett velünk jegyet, majd átvette az autót. És ennyi... Elbúcsúztunk a jó kis kocsinktól, ami velünk volt majd 2 hétig jóban és rosszban.
Szerencsére Pisti ügyesen, minden karcolás nélkül levezette ezeken a borzasztó utakon a 3200 kilométert. A kocsi leadása után átmentünk a reptéri buszhoz, ami kivitt minket Mirafloresbe. Kicsit meglepődtünk, mert a busz drágább volt, mint a taxi lett volna. De nagyon kényelmesen kijutottunk. Egész más volt a buszból figyelni az őrült forgalmat. Végül eljutottunk, most már autó nélkül az utolsó limai szállásunkhoz. Ez egy szép, belső udvaros ház első emeleti szobája volt.
Este még sétáltunk egyet a turisták által kedvelt Miraflores negyedben. Hát így 2 hét perui utazgatás után bizton mondhatom, hogy ennek semmi köze Peruhoz. Aki csak ezt látta, az nem látta Perut, de még az igazi Limát sem. Ez a városrész egy átlag, emeletes házakkal, turistacsalogató éttermekkel, nagy bevásárlóközpontokkal teli, óceánparti rész. Ami akár szép is lehetne - nem az, mert azért ez is valahol Peru, pl. a szuper 10-15 emeletes szállodáknak csak a fő homlokzata van bevakolva, a többi 3 oldala tégla, vagy nyers beton - de ide egy átlag perui, ha nem itt dolgozik a turista business-ben, soha életében be se teszi a ládát. Mint ahogy egy átlag turista se sokat sétál az óváros utcáin a főtéren kívül. De azért azt is meg akartuk nézni.
2018.05.31.
Ebben a szállodában nem volt fűtőtest, bár a légkondival lehetett fűteni, de az meg nagyon hangos volt. Ezért úgy döntöttünk, hogy nincs itt hideg, kemények vagyunk, hisz kibírtuk a punoi és a Colca Canyon béli hajnali 0 fok körüli hőmérsékletet is. Ja persze, de ott, ha nem volt fűtés, akkor jó meleg pehelypaplan volt. Itt meg egy koszos, viseltes, vékony plédet adtak.
Éjszaka mindketten arra ébredtünk, hogy megvesz az Isten hidege. Adtak pótplédet, amit én le is nyúltam, de csak egyetlen egy darabot. Ebből kifolyólag elég fagyosra sikeredett az éjszaka. Reggel először a belső udvarban lévő konyha hangjára, majd egy nagydarab bunkó ordítozására ébredtünk, aki kihangosítóval telefonált az udvaron.
Ha már erre felébredtünk, lementünk reggelizni. A reggelizőhelyiség a valamikori villa étkezőjében volt, ami igazán szép lehetett a fénykorában, de most hideg és sötét. Azért a gyönyörű csempék még szerencsére megmaradtak.
Ehhez még hozzájárult a Limára leereszkedő komor, sötét pára, a garua. Reggeli után elindultunk felfedezni ezt a városrészt. Lesétáltunk az óceán partján lévő modern bevásárló központhoz, a Larcomarhoz. Ez az éttermekkel, kávézókkal és modern butikokkal teli üzletközpont közvetlenül az óceán fölötti sziklán helyezkedik el.
Sajnos az idő továbbra sem tisztult ki, az óceán felől fújó szél behozta a városba a ködöt. Nagyot sétáltunk, néztük a szörfösöket és a parton araszoló autók hömpölygését. Azért mennyivel jobb volt innen nézni, mint bent ülni a dugóban és hallgatni a folyamatos dudálást! Elsétáltunk a szerelmesek parkjába is, ahol egy nagy fekvő, csókolózó pár volt a központi részen, körbe pedig a barcelonai Güell parkra emlékeztető mozaikkal kirakott padok voltak a szerelmesek neveivel.
A parton nagyon szép apartmanok, teniszpályák voltak. Innen besétáltunk a Kennedy parkba. Ez a városrész központi parkja, sok macskával. Végigmentünk az éttermek során, de a turistákra építő kajáldák helyett, inkább egy helyiek által látogatott étterembe mentünk. Meglepő módon csirkét ettünk.
Hazafelé még benéztünk egy plázába és egy metró áruházba is, ahol beszereztük az ajándék csokikat és cukrokat. Majd hazamentünk pihenni. Sikerült becsekkolni a holnapi repülőgépekre és szerezni még egy kicsi takarót. Este visszamentünk megnézni a kivilágított Larcomant, majd beültünk vacsorázni egy nagyon jó helyre.
2018.06.01.
Elérkezett a perui utazásunk utolsó napja. Mára nagyon jót aludtunk, meleg volt a szobában és korán reggel nem telefonált a bunkó szomszéd. Mivel nem maradhattunk tovább, mint 12 óra, annak ellenére, hogy a bookingos foglaláson rajta volt, úgy döntöttünk, hogy délig pihenünk, összepakolunk, beadjuk a bőröndöket a recepcióra és búcsú sétára még bemegyünk 3 óráig a városba. És így is lett. Sajnos ma is ugyanolyan ködös, párás idő volt, mint tegnap. Először lesétáltunk a szerelmesek parkjába, majd felmentünk a Larcomar bevásárló központba. Tettünk még egy utolsó sétát a parton, búcsút intettünk Limának.
Hamarosan jött is értünk a taxi, aki persze jól átvágott, mert 60 solt kért a fuvarért úgy, hogy a reptéren ki volt írva, hogy a mirafloresi fuvar 40 sol, és előzőleg is ennyiért vittek ki a reptérre. Amikor kiértünk, akkor elmentünk az autókölcsönző pultjához, hátha megtalálták a kocsiban felejtett selfy botot. Hát persze, hogy nem. Meg is lepődtem, ha visszaadták volna. Hát ez van, jobban oda kellett volna figyelnem, amikor leadtuk az autót. Végül becsekkoltunk és felszálltunk a gépre. Abban bíztunk, hogy ugyanúgy ahogy Limába menet, most is lesz szabad hely a gépen. Hát nem volt. Fullosan tele voltunk, mert valami krumpli konferencia volt, amin fél Kína ott volt. Mellettünk is egy nagydarab kínai főnök ült. Már mindenki elhelyezkedett, kigurultunk a kifutópályára és vártunk a felszállási engedélyre, amikor bemondta a kapitány, hogy valaki nagyon rosszul van a gépen, visszagurulunk a reptérre. Egy darabig még vártunk, mindenki elkezdett mozgolódni, már bíztunk benne, hogy mégis csak felszállunk, de nem. Biztosan arra várta a kapitány, hogy szabad utat kapjon, és szépen komótosan visszagurultunk a kiindulási helyünkre a 19. csápra. A gép elejében nagy mozgolódás volt, valószínűleg ott volt a rosszullétes. Mi csak annyit láttunk, hogy alattunk kinyitották a csomagtartót és kivették a beteg csomagját. Ezzel a kitérővel a 18.10-es felszállás helyett 19.30-kor szálltunk fel. A kapitány azt ígérte, hogy igyekszik behozni a késést. Mi is bíztunk benne, mert összesen 1 óra 20 percünk lett volna eredetileg az átszállásra Párizsban és idefelé is elég lassú volt az ügyintézés. Maga a 12 és fél órás út, mivel éjszaka utaztunk, átlagosan telt. A gépen nagyon kicsi volt a hely, nem volt egyszerű az alvás. Mivel kelet felé mentünk, nagyon gyorsan világosodott. A fura az volt, hogy nekünk még csak 7 óra volt, de Párizsban már délután 14 óra. Hát így rohan az idő! Végül landoltunk, de sajnos nem sikerült behozni azt a másfél órás késést. Így nem egészen 1 óránk volt átvergődni a tömegen, megtalálni a vonatot, túlesni az átvizsgáláson, megtalálni a 2E terminált, átjutni az útlevél ellenőrzésen és megtalálni a 32 kaput, ami persze az épület végében volt. Pont a jegyen megadott kapu zárásra 14.50-re értünk oda. Fáradtan, izzadtan, levegő után kapkodva, de odaértünk. És még kint állt a gépre felszálló sor vége. Hát lehet, hogy nem kellett volna ekkorát rohanni? Pedig akkor még nem is tudtuk, hogy fél óráig ültetnek a gépen, felszállási engedélyre várva. Azért előbb utóbb azt is megkaptuk. Felszálltunk és hipp-hopp megérkeztünk Budapestre. Mi igen, de a bőröndjeink nem. Már meg sem lepődtünk ezen. Andi és Marci már várt ránk a reptéren.
Végül minden elrendeződött, szerencsésen hazaérkeztünk, vasárnap a csomagjaink hazaérkeztek és minden jó, ha jó a vége. Perut is megjártuk!!! És persze eldöntöttük, hogy még ide is visszatérünk!!!
