2019.09.23. Boston- Bar Harbor- Acadia Nemzeti Park

A mai kávénkat és briósunkat a villa teraszán fogyasztottuk el. Érdekes volt, mert ehhez a szálláshoz nem tartozott reggeli, de volt egy felszerelt konyha, ahol mindenki elkészíthette a reggeli kávéját és elfogyaszthatta a teraszon. Rajtunk kívül is többen éltek ezzel a lehetőséggel.

Hát nem csak bejönni, de kijutni sem volt egyszerű a városból. A GPS sokszor megviccelt minket, de minden jó, ha jó a vége, inkább utóbb, mint előbb, de rátaláltunk az I-95 útra. Mivel nem fizettünk előre pályahasználati jogot, ezért úgy döntöttünk, hogy csak az ingyenes útszakaszokat fogjuk igénybe venni. Ez jó ötletnek is tűnt, mert végig haladva az óceánparti kisvárosokon igazán betekinthettünk a vidéki települések életébe.

De olyan lassan haladtunk, hogy félő volt, hogy mire odaérünk az Acadia Nemzeti Parkhoz, már besötétedik és semmit se fogunk látni. Ezért gondoltunk egy merészet és visszamentünk az autópályára. És láss csodát, kemény 1 $ kifizetése után már robogtunk is a pályán. Ma egy út melletti motelben foglaltunk szállást a nemzeti park közelében. Így nem jelentett gondot megtalálni. És tényleg, mint a filmekben, pont úgy nézet ki.

Kicsit aggódva mentünk a park bejáratához, de semmi perc alatt megvettük a belépőjegyet és már indultunk is, hogy körbeautózzuk az ajánlott útvonalat. Először leautóztunk a Sandy Beachre, majd tovább mentünk a kilátóhoz, ahonnan látni lehetett a part közelében úszkáló és ugráló bálnákat. A park legmagasabb pontja a Cadillac Mountain volt, ahonnan szép kilátás nyílt az óceánra.

 A túra végén még bementünk Bar Harborba, majd visszatértünk a motelünkbe. Ahhoz képest, hogy eddig ez a legolcsóbb, valóban út menti szállás, ez idáig ez a legcsendesebb, legnyugodtabb hely.

2019.09.24. Kedd

Remekül aludtunk. Hiába csörgött reggel az óra, szinte hihetetlen, hogy már 8 óra. Teles csend és kintről se szűrődik be fény. Nem bizony, mert teljesen be van borulva. Jól mondta tegnap a recepciós, tényleg elromlott mára az idő. Már szemerkélő esőben indultunk. Később kiderült és gyönyörű időben mentünk végig a régi kanadai úton. A táj az őszi lomb színeiben pompázott. Nagyon érdekes volt ezen az alsóbb rendű úton menni, mert sok kis településen vezetett át, a minősége jó volt és alig volt rajta forgalom. Külön jópofa volt a jávorszarvasokra és téli időben a motoros szánokra figyelmeztető táblák.

Még az amerikai oldalon álltunk meg enni valamit, mert már igen megéheztünk. Bementünk a falu boltjába, amiben a medvecsapdáktól a horgászboton át a juharszirupig mindent lehetett kapni. Sőt a hátsó részében még egy szendvicsező is volt. Kiválasztottuk a kaját, megmondtuk a nevünket, kifizettük a bolt kasszájában, majd addig nézelődhettünk, amíg be nem mondták a nevünket, hogy elkészült az ebédünk. Érdekes rendszer, de jól működik. Teli hassal hagytuk el az USA-t. A kanadai határon megnézték az útlevelünket, tájékozódtak, hogy mit akarunk csinálni Kanadában, merre megyünk, mit fogunk megnézni, illetve meddig maradunk az országban és ennyi. Már vehettük is az irányt Québec felé. Első kanadai városunkban, Quebéc Cityben a szálloda megtalálása gyorsan ment, szinte egyenesen végig a főúton és a városkapun túl már ott is volt a hotelünk.  

A szálloda előtt sikerült megállni, gyorsan bepakoltunk, majd a Pisti elvitte az autót a parkolóba. Sajnos az idő nagyon elromlott, folyamatosan esik, fúj a szél és nagyon lehűlt. Reméljük nem lesz mindig így. A rossz idő ellenére elindultunk várost nézni. A város két részre osztható: a felsőváros, itt lakunk mi és a folyó parton lévő alsóváros. Először a város világhírű szállodáját a Hotel Frontenacot néztük meg.

Óriási építmény, jellegzetes zöld teteje szinte mindenhonnan látható. A világ egyik leggyakrabban fotózott hoteljának számít, emellett külön érdekesség, hogy Alfred Hitchock itt forgatta a Meggyónom című filmjét. A szálloda előtti sétányról remek a kilátás a Szent Lőrinc folyóra és a francia kisvárosokat idéző alsó városra.

Sajnos az eső csak nem akar elállni és viharossá erősödött szél miatt nem túl sokan járnak az utcákon. A két városrészt összekötő siklóval mentünk le az alsóvárosba. Először sétáltunk egyet a sétáló utcán, majd lementünk a kikötőbe, ahol megnéztük, hogy mikor indulnak kirándulóhajók holnap a montmorenci vízeséshez. Igen megéheztünk a nagy városnézésben, szerencsére találtunk egy kellemes éttermet, ahol jól bevacsoráztunk. Összefagyva, szétázva értünk haza. Jól esett a forró fürdő és irány az ágy.

2019.09.25. Szerda

Ma végre nem órára ébredtünk. 4 nap folyamatos autózás után ma nem ülünk kocsiba, egész napot Québec Cityben töltjük. Ma sincs jó idő, de legalább nem esik és a tegnapi viharos szél is csendesedett. A napot finom reggelivel indítottuk a szállodánk étkezőjében. Frissen sütött amerikai palacsinta juharsziruppal, narancslével és kávéval, így már ki lehet bírni. Kis pihenő, majd irány a város. A szállodánk melletti városkapunál kezdtük, majd a parlament épülete és a citadella következett.

A felsőváros bejárása után lesétáltunk az alsó városba. Meglepően hűvös idő (11 °C) ellenére rengeteg a turista, mindenki jól beöltözve rója a keskeny, macskaköves utcákat. Québec valóban egy francia kisvárosra emlékeztet és persze mindenki franciául beszél, minden franciául van kiírva.

Amint séta közben fotózkodtunk magyar beszédre lettünk figyelmesek. Egy magyar turistacsoport tagjaival találkoztunk. Erre mondják, hogy kicsi a világ. Már tegnap eldöntöttük, hogy ma elhajózunk a Montmorency vízeséhez. És így is lett. Egy kellemes hajókázás után megláttuk a zuhatagot.

A  vízesés ott jött létre, ahol a Montmorency folyó beleömlik a Szent Lőrinc folyóba. Az érdekessége, hogy ez a zuhatag 30 méterrel magasabb, mint a Niagara vízesés. Mire visszahajóztunk a városba, akkorra a nap is kisütött. Sétáltunk még egy kicsit, hogy végre napsütésben is gyönyörködhessünk ebben az igazán bájos francia hangulatú városkában.Így még barátságosabbnak tűnt az óváros. Újból tettünk egy kört a város nevezetességei körül.

Megkerestük a Notre Dame székesegyházat, de már sajnos zárva volt. Sebaj, majd máskor megnézzük, vagy sem. Fáradtan hazasétáltunk erőt gyűjteni a vacsorához. Ma a felsővárosban terveztük a vacsorát. Találtunk is egy kellemes éttermet, ahol finom helyi merlot mellett elfogyasztottunk egy tatár bifszteket. Vacsora után még tettünk egy búcsú sétát a kivilágított sétányon, hallgattuk a Frontenac szálló előtt hárfázó bácsit, majd hazamentünk aludni.

2019.09.26. Csütörtök

Szakadó esőre ébredtünk. Mivel ma csak 280 km áll előttünk Montrealig, ezért nem kell kapkodni. Lementünk reggelizni, ahol ma se hagytam ki a juharszirupos palacsintát áfonyával és földieperrel.

Sajnos az eső nem csendesedett. A városból viszonylag könnyen kijutottunk, de az autópályán szinte semmit se lehetett látni a szakadó esőtől. Nagyon rossz volt így vezetni. Tetejében kigyulladt a kocsi visszajelzőjén egy led, ami arra figyelmeztet, hogy kevés a nyomás a kerékben. Megálltunk a következő benzinkútnál, hogy pumpáljunk bele még egy kis levegőt, de a lámpa továbbra is világít. Szakadó esőben értünk Montrealba. Többszöri nekifutásra sikerült megtalálni a szállodánkat a Saint Denis városrészen, az egyetemi negyedben. A szálloda mellett volt egy parkolóház, így a kocsi elhelyezése sem jelentett gondot. Mire becuccoltunk, akkorra az eső is elállt, így bemetróztunk a belvárosba. Elsőként a Notre Dame bazilikát néztük meg.

Fantasztikus, óriási a bazilika, kék fényben úszott az  egész belső tér és gyönyörű maga a fából faragott oltár, a színes rózsaablakok és a szószék is. Mire kijöttünk a bazilikából még a nap is kisütött. Bejártuk az óvárost, megnéztük a nevezetességeket, majd beültünk egy  sörre egy kellemes pubba. A régi városból lesétáltunk a kikötőbe. Ott az óriáskerékről is körbenéztük a várost.

Nagyon szép volt a lenyugvó nap fényében a város madártávlatból. Hazafelé még terveztük, hogy megnézzük a föld alatti várost, de sajnos nem találtuk meg. Így csalódottan és nagyon fáradtan hazatértünk. De minden rosszban van valami jó, mert amint hazaértünk, újra leszakadt az ég. Reméljük azért egyszer csak visszatér a jó idő, mert amióta Kanadában vagyunk állandóan esik.

2019.09.27. Péntek

A tegnapi imánk meghallgatásra talált, mert ma napsütésre ébredtünk. Mivel ehhez a szállodához nem járt reggeli, ezért a maradékokat (Bostonban vásárolt croassaint és a quibeci kávé) fogyasztottuk el. A jó idő miatt úgy döntöttünk, hogy még megnézzük a montreali művésznegyedet és a város fölé magasodó Mont - Royal parkot és csak utána indulunk tovább Ottawába.  Szerencsénkre a mai napon a metró ingyenes volt, mert ezzel és az egész várost behálózó tüntetéssel akarták felhívni a figyelmet a klímaváltozásra. Jó nagy sétát tettünk, sok-sok lépcsőt megmásztunk, de megérte felmenni, mert remek kilátás nyílt a városra. 

A séta után visszatértünk a szállodánkhoz, felvettük az autót és irány Ottawa. Na, most már nem örültünk annyira a tüntetéseknek, mert több helyen akadályozták a forgalmat. Végül teljesen egyszerűen sikerült elhagyni a várost. Ragyogó napsütésben autóztunk Ottawa felé. A 280 km távolságot lazán meg lehet tenni, mert mint eddig mindig, most is egy 2 x 2 sávos autópályán haladtunk. Az érdekesség, hogy itt nincs korlát a két pálya közt, hanem nagy zöld sáv választ el a szembejövőktől. Az út szélét sem védik kerítéssel, de sűrűn látható a jávorszarvas veszélyre figyelmeztető tábla.

Mondjuk nem tudom, mi történne, ha 120 km-es sebességnél előttünk teremne egy méretes állat. De nem kell állandóan gondolkodni, csak élvezni az út szélén lévő csodás őszi lomb színeiben pompázó erdőket. Ottawába nem is volt katasztrofális a bejutás, pedig a péntek délutáni forgalom nem kicsi, de ha lassan is, de lehet haladni. Már csak pár sarok és elérjük a szállásunkat. Vagyis csak elérnénk, mert útépítés miatt minden le van zárva, vagy elterelve. Idegesítő úgy kavarogni a szűk kis utcákon, hogy tudd, hogy ott a szállodád, de az útfelbontás miatt nem tudsz odajutni.

Bár, ahogy tavaly Peruban, itt is haladhattunk volna a felszedett úton, ha nem lett volna kerítéssel lezárva. Végül egy szabálytalan bal kanyarral a belvárosi hősi emlékmű előtt találtunk egy lezárt utcát, ahol leállítottuk az autót és gyalog sikerült eljutni a hotelhez. Ott adtak egy térképet és újra próbálkozhattunk a találj olyan utcát, ami nincs lezárva és elvisz a hotelig című versenyben. És Ön nyert! -sikeresen leparkoltunk a szálloda alatti parkolóban. Ez egy 12 emeletes nagy apartmanház. A porta és a lift elég lestrapált, de kit izgat, bent vagyunk a belvárosban és úgyis csak 1 éjszakát töltünk itt. Fellifteztünk a 12. emeleti szobánkhoz, ami persze pont a lift mellett van, de ez van. Azonban amint kinyitottunk a szobánk, mit, szobánk, mondhatni lakásunk ajtaját, szemünk, szánk tátva maradt. Egy szuper apartman, nagy erkéllyel a parlament dombra, felszerelt konyhával, hűtővel, szép fürdőszobával, óriási franciaággyal és TV-vel, számítógéppel, nyomtatóval, bőr kanapéval. Egy hiba volt, hogy a hűtőből hiányzott a behűtött sör. De nem csak a hűtőben, de még a közelben lévő boltokból is. Ez nagyon érdekes itt Kanadában, de az USA-ban is viszonylag nehéz alkoholhoz jutni. Az egyszerű boltokban nem kapni, sőt a bisztrókban, gyors éttermekben is csak alkoholmentes italok vannak. De szerencsére a szállodánkkal szemben volt egy pub, ahol felfrissítettük magunkat egy korsó helyi sörrel. Majd irány az óváros. Az Elg utcán végig sétálva eljutottunk a teraszunkról is látható Nemzeti háborús emlékműig.

Ez a monumentális szoborcsoport állít emléket a két világháborúban és a koreai háborúban elesett katonáknak. Majd az út túloldalán lefotóztuk a 19. században épített Rideau - csatorna zsiliprendszerét. A mesterséges csatornát azzal a céllal hozták létre, hogy a kereskedelmi hajók használják, ma ezt a funkcióját elvesztette, inkább a pihenést, a kikapcsolódást szolgálja.

A csatorna partja kellemes sétányokkal és vendéglátó egységekkel van teli, de most ezt kihagytuk, hisz el akartunk jutni a parlament dombra, ahol a főváros fő látványossága a londonira nagyon emlékeztető  parlament épületegyüttese áll. Sajnos a keleti szárnyat is tatarozták, de a főépület impozáns.

A neogótikus homokkő épület 1860-ra készült el. Egy 50 méter magas dombon helyezkedik el, nagyszerű kilátást nyújtva az Ottawa folyóra. Maga az épület a turisták által is látogatható, de mi ezt már lekéstük. Majd máskor. A főépület előtt található a Centenáriumi Láng, amit 1967-ben gyújtottak meg a konföderáció emlékére. Igazán szép látvány, főként este.

A fővárosi sétánk végére besötétedett, elfáradtunk és meg is éheztünk. Hazafelé betértünk a szállodánk melletti The fox and fearher nevezetű kellemes pubba, ahol egy steak és egy óriási saláta leküzdése után hazatértünk aludni.

2019.09.28. Szombat

Ma igen korán, már 7 órakor keltünk, mert a mai levezetendő penzum 550 km. És meglepetés jelleggel esik az eső. A hotel reggelizőhelye a korai időpont ellenére már jól tele volt, de mindenhez hozzá lehetett férni. Igen érdekes volt a megoldás, mert volt néhány előre csomagolt szendvics, csomó lekvár, reggelizőpehely, de mégis messze volt a jótól. De legalább teli gyomorral indultunk. A városból kijönni nem lett volna nehéz, hisz szombaton 8 órakor még mindenki alszik, de a szakadó eső nagyon zavaró.

És ez egész nap végig kísér minket. Hol szakad, hol  csak szitál, majd kisüt a nap. Az időjárás végül is megoldotta a dilemmánkat, hogy bemenjünk-e Torontóba. Szakadó esőben semmi értelme, irány Grimsby nevű kisváros, a következő szállásunk. Bár Torontóba nem mentünk be, de mégis nehezen szabadultunk el a várostól, mert vagy 2 óráig tartott, amíg átvergődtünk a nagy forgalom miatt. Nagy nehezen eljutottunk Grimsbybe. 

Persze az eső most is szakadt. A villa, ahol laktunk nagyon érdekes, autentikus, vagy eklektikus, vagy giccses, ég tudja. A bookingon jónak tűnt. Már a megérkezéskor érdekes volt a vendéglátónk, mert azzal kezdte, hogy olvastuk-e a levelét. Hisz 2 napja írt nekünk és teljesen oda volt, amikor közöltük, hogy nem. Már egy hete úton vagyunk, megtettünk több, mint 2000 km-t és nem az e-mailjeinket olvasgatjuk, hanem utazunk, nézelődünk. A szállásokat előre lefoglaltuk, meg vagyunk nyugodva, hogy minden rendben van velük. Hosszan és igen gyorsan szövegelt. Igazán kedvesen, már-már tyúkanyósan elmondott minden fontos információt, végigvezetett a házon megmutatva minden zegét-zugát.

Érdekes volt a házikó, de mi már nagyon szabadultunk volna, hogy mehessünk az utunkra. Igazából azért választottuk ezt a kisvárost, mert itt található a niagara bor-út és úgy hittük, hogy meg tudunk nézni egy-két borászatot, megkóstolunk pár helybeli bort. Ehhez képest, amikor meg akartuk keresni a borászatokat, kiderült, hogy 5 órakor minden bezár. Persze mire ideértünk már 5 óra volt, így a kóstolás és a borászatok bejárása elmaradt. Sebaj, majd veszünk egy palack bort valahol és este megisszuk a szobánkban. De persze ez is elmaradt, mert az egész városban nem lehetett alkoholt kapni. "Remek" kanadai szokás az alkoholizmus ellen, hogy nem kapsz alkoholt, csak az arra kijelölt boltban. Bár szerintem aki függő, azt ez az apróság nem akadályozza meg.  Még jó, hogy találtunk egy pubot, ahol tudtunk vacsorázni. Végre ettem egy jó helyi francia hagymalevest és a jó kis helyi borok helyet ittunk egy jó kis nem helyi sört. 

Hát így jártunk Grimsby-vel. Este az előre elképzelt borozgatás helyett ittunk egy colát, finom helyi specialitást. Tetejébe amikor a vendéglátónknak mondtuk, hogy mi holnap nem fél 10-kor, hanem korábban reggeliznénk, akkor közölte, hogy mindenki ekkor reggelizik, nincs mit tenni. Ez egyértelműen nem a mi napunk volt. Már pedig ilyen van, majd holnap jobb lesz.

2019.09.29. Vasárnap

Reggel fél 9-ig aludtunk, mint a bunda. Tegnap még gondolkodtunk rajta, hogy ma nem várjuk meg a reggelit, de olyan jót aludtunk ebben a múzeumi berendezésű vintage szobában, hogy maradtunk reggelire. Várhatóan kínos, feszengős, túlkoreografált reggeliben lesz részünk, de majd kibírjuk valahogy. Egyébként meg egy ilyen típusú 4 fogásos reggelin, egy kanadai villában nagy valószínűséggel soha máskor nem lesz részünk. Így lesz ami lesz,  9.25-kor lementünk a közös hallba, ahol már várt egy pasi, majd hamarosan megjelent a felesége is. Őt már tegnap is láttuk. Miért hiszi minden angolul beszélő, hogy rögtön csevegni kell? Persze nekik teljesen egyértelmű, hogy a világon mindenki anyanyelvi szinten beszél angolul. Na ne már, hagyjanak minket békén! Majd jött egy fiatal pár, ők is rögtön elkezdtek angolul jópofizni. Végül megérkezett az utolsó pár is. Tegnap velük is találkoztunk, pont pakolták ki a bringáikat a kocsiból, amikor hazaértünk a vacsorából. Hamarosan megjelent a ház asszonya, Barbara, és elkezdődött a színházi előadásnak is beillő reggeli. Először még a hallban mesélt a településről, a templomról és az iskoláról, majd átvonultunk a pazarul megterített  ebédlőbe.

Itt mindenkinek egyenként az ölébe tette a rózsadísszel összekötött selyem szalvétát. Majd hozták az első fogást, a frissen sült szívecske alakú zsemléket, amihez persze 3 féle házi készítésű lekvár és szivecske alakúra formázott helyi vaj járt. Mindenkinek kitöltötte a narancs vagy grapefruit levet illetve teát vagy kávét. Közben összeismerkedtünk az asztal szomszédainkkal, egy Torontó környéki párral. De a reggeli és a műsor folytatódott. Egy nagy gyümölcskehely volt a 2. fogás, ahol maga a metszett üvegkehely is múzeumi darab lehetett. A harmadik fogás meleg főétel, helyi fekete sonkás, újhagymás tojásfelfújt volt kis szuflés tálkában tálalva. A szuper reggelit egy frissen sült sajttorta almaszósszal zárta. A reggeli alatt a kötelező laza csevegés alatt összeismerkedtünk Steve-vel és a feleségével, Maryvel. Megtudtuk, hogy ők is szeretnek utazni, sőt jártak  már Budapesten is és nagyon tetszett nekik. Mary szerint a miénk a világ legszebb parlamentje. Ez a hétvégéjük a pihenésről szól, mert nekik is 3 gyerekük van, akikre most a nagynéni vigyáz. Sokat beszélgettünk az utazásainkról, élményekről, tapasztalatokról. Kellemes társaság voltak a reggeli alatt, mert szépen, érthetően beszéltek angolul. Sőt, a mi angolunkkal is elégedettek voltak. Megdöbbentek, hogy nem angol anyanyelvűként is meg lehet angolul tanulni. Pedig itt Kanadában is rengeteg a kétnyelvű, de ők nem tartoznak közéjük. Az angol anyanyelvükön kívül gyenge francia nyelvtudással rendelkeztek. De amíg az angol a világnyelv, addig nem kell aggódniuk. Reggeli után tele hassal és sok információval gazdagodva indultunk Niagara Falls felé. Mivel csak 50 km-re volt, gyorsan odaértünk és rögtön meg is találtuk a szállodánkat.

Ugyan a szobánk még nem volt kész, de a kocsit ott hagyhattuk a parkolóban. Elindultunk a szálloda sor feletti sétányon, ahonnan már a fák között átsejlett a vízesés. Innen a siklóval leereszkedtünk az alsó szintre. Onnan már teljes nagyságában elénk tárult a patkó vízesés. Fantasztikus, sokszor-sokszor megnéztem már videón, de ezzel úgy voltam, mint a parasztbácsi a repülőn. Erre azért nem gondoltam, félelmetes robajjal zúdul le a víztömeg. Ha a szélén állsz, akkor teljesen beterít, mintha esőben állnál. A vízesés felett óriási a pára, ahogy süt a nap, szivárvány keletkezik. Leírhatatlan látvány.

Nagy szerencsénkre ma végre süt a nap. A kanadai oldalról csodás a látvány, rengeteg ember özönlik a sétányon, de mivel jó hosszú az út a patkó és az amerikai vízesés között, nem érezni a tömeget, nincs tolongás. Mindenki elkészítheti azt a pár száz képet, amit soha többé nem fog végignézni, de itt, és most mindenki úgy érzi, hogy ez kihagyhatatlan. Ugyan a látvány csodás, de korgó gyomrunkat nem nyugtatja meg. Ezért betérünk az első és a parton egyetlen kiülős étterembe. Kerül amibe kerül, ilyen gyönyörű kilátás nincs máshol ahol kaja és sör is kapható. És láss csodát, teljesen normális áron, végtelenül kedves kiszolgálás mellett sikerült egy sonka, szalámi, sajt hidegtálat elfogyasztani fantasztikus kilátás mellett.

Már csak egy célunk volt mára, behajózni a patkóvízesés alá. Két hajózási vállalat, az amerikai Maid of the Mist és a kanadai Hornblower üzemeltet hajókat, amelyek beviszik a turistatömegeket a vízesésekhez. Jópofa látvány, ahogy a sétányról csupa kék, az amerikai hajó utasai, vagy csupa vörös, a kanadai, esőkabátos emberrel megrakott hajó úszik a vízeséshez.

Mi is beálltunk a sorba és nagyon jól szervezett módon már rövid időn belül máris ott toporogtunk a piros nejlon esőkabátunkban a fedélzeten.

A hajón angolul elmondják, hogy mi, merre, meddig és már el is érjük az amerikai vízesést. Remek látvány, ahogy 54 m. magasról, több sávban zúdul alá a víz. De mire felocsúdnánk, már közeledik a nagy látványosság a lópatkó alakban lezúduló víztömeg. Óriási hangerővel zúdul le az óriási víztömeg, ami semmi perc alatt megteríti a hajó utasait. Először jót nevettünk, azokon a hülyéken, akik papucsban jöttek a hajóra, vagy amikor a mellettünk állók előszedtek egy csomó nejlonzacskót és ráhúzták a cipőikre. Hamarosan kiderült, amikor egy hatalmas erejű vízsugár beterítette a hajón állókat, hogy igen, ők tudtak valamit. Annyira közel mentünk a vízeséshez, hogy olyan volt, mintha hatalmas zápor zúdult volna ránk.

Nagy élmény volt, de ennek az lett az eredménye, hogy a cipőmben csicsogott a víz, a farmergatyám esőkabát alól kiálló részéből pedig csavarni lehetett a vizet. Agyonázva, de élményekkel telve visszabaktattunk a szállodához, ahol már elkészült a szobánk. Olyan szállodát és szobát választottunk, ahol persze jó pénzért, de azt ígérték, hogy rálátunk a patkó vízesésre. Hát ahogy beparkoltunk a szálloda elé, egy kissé szkeptikusan tekintgettünk felfelé, mert úgy tűnt, hogy ebből az ígéretből nem lesz semmi. Ellenben amikor beléptünk a 14. emeleti lakosztályunkba, hát szólni se tudtunk.

Szó szerint alattunk zubogott a vízesés. Egy körpanorámás szobát kaptunk, ahonnan remek kilátás nyílt mindkét vízesésre. Csak ültünk és bámultunk. Eldöntöttük, hogy a lábunkat se tesszük ki innen, olyan fantasztikus volt a látvány. De az éhség és a szomjúság nagy úr, így mégis csak elindultunk inni és ennivalót vadászni. Szerencsére nem messze a szállodától találtunk egy italboltot, ahol feltöltöttük megfogyatkozott italkészleteinket. És csodák csodájára még unicumot is sikerült vennünk. Azért ez nem semmi, a világ másik végén is ismerik eme remek italt, blogom névadóját.

A szállodánk mellett megvacsoráztunk és irány a csodás lakosztályunk, ahol a remek kilátáshoz még egy óriási jacuzzi is tartozott. Ezt azért nem lehet kihagyni, gyorsan tele engedtük melegvízzel és finom vörösbor iszogatása mellett áztattuk a sok utazástól megfáradt testünket. Azért ezt ki lehet bírni. Majd lefekvésig ültünk a vízesésekre néző ablakunkba és próbáltunk betelni a fantasztikus látvánnyal.