Ma indul a nagy tibeti kaland. Vagyis indulna, mert kezünkben a beutazási engedély és egy visszaigazolás, miszerint a xiani repülőtér 3 termináljáról indul a gépünk Lhasaba, Tibet fővárosába. Azért az idáig vezető út sem volt teljesen akadály mentes, mert ugyan jelenleg Tibet Kína része, de a beutazáshoz először kell keresni egy bejegyzett tibeti utazási irodát, aki megszerzi a beutazási engedélyt és mivel ezt nem postázhatja Kínán kívülre, ezért eljuttatja az utolsó kínai szállásra. Eddig stimmelt is minden, hisz a xiani szállodában már ott várt ránk a beutazási engedélyünk.

Nyugodtan, 2 órával az indulás előtt ki is értünk a reptérre, szerencsésen át is jutottunk 2 szigorú ellenőrzőponton és ekkor újból megtörtént az, ami alig egy éve Bogotában. A tájékoztató monitorokon sehol se találtuk a gépünket kiírva. Szerencsére a reptéren beszéltek angolul és kiderítették, hogy a visszaigazoláson hibásan szerepelt, vagyis a gépünk nem a 3-as, hanem az 5-ös terminálról indul. Persze a két terminál autóval is kb. 10 percre volt egymástól és már eddig is rengeteg időt vesztettünk. Azonban nagyon rendesek voltak és egy reptéri kisbusszal átvittek minket az 5. terminálra és szurkoltak, hogy elérjük a gépet. Itt is csak „némi” várakozás után engedtek be a reptérre.  Egy kis bonyodalom után megkaptuk a beszállókártyákat, majd újból indult az átvizsgálás. Persze, hogy engem vettek ki, be kellett mennem egy elválasztott helyiségbe, ahol kinyitatták a bőröndömet és kiderült, hogy egy csomag ceruzaelem okozta a fennakadást. Ezt gyorsan megoldottuk, áttettük a kézipoggyászba. Ezután következett a kézi poggyász átvilágítása. Naná, hogy megint kiszedtek, mert egy powerbank is volt a hátizsákomban, amit egy szigorú átvizsgálás után visszakaptam. Közben a leleményes vámos a Pistinél is talált egy powerbankot, ennek az átvizsgálása is elvett egy kis időt, de csodák-csodájára még épp elértük a tibeti járatot. Ennyi "megpróbáltatás" után végre felemelkedtünk és irány Lhasa, Tibet fővárosa.

• 
• 
• 

Végül 4 órás repülés után szerencsésen landoltunk Lhasaban. Fantasztikus volt, ahogy a Himalája hósipkai között ereszkedett a gép. A xiani reptéri hercehurca után felkészültünk, hogy vajon itt milyen szigorú ellenőrzés vár majd ránk. Kezünkben az útleveleinkkel és a beutazási engedéllyel vártuk a szigorú vámosokat, de sehol semmi. A csomagfelvétel után semmi ellenőrzés nélkül már mehettünk is a kijárathoz, ahol egy kedves, angolul remekül beszelő fiatalember várt minket és már döngettünk is egy szuper terepjáróval a szállodánkhoz. Ennyi bonyodalom után már ránk is fért egy kis szerencse!!!

Lhasa, a Tibeti Autonóm Terület fővárosa, a Kyichu folyó északi partján, egy hegyekkel szegélyezett völgyben található. A tibeti nyelvben Lhasa a Szent földet vagy Buddha földjét jelenti. A világ egyik fontos turisztikai célpontja, nem is véletlen, hisz több mint 200 templom és kolostor található a városban. És természetesen itt található a világ legmagasabb ősi palotája, a Potala palota, ami 1959-ig a Dalai Lámák lakóhelyéül szolgált.

Mivel Lhasa a tengerszint felett 3670 méterre fekszik, ezért számolni kell az úgynevezett magaslati betegséggel. És tényleg nagyon kellemetlen volt a megérkezés után jelentkező remegés, szédülés, nehézlégzés és roppant erős fejfájás. Erre sok folyadék fogyasztását és pihenést javasolnak. Az átállást segítik a szállodákban lévő oxigén állomások és a mindenütt kapható oxigénpalackok. Egy szippantás a jóból...

Szerencsére másnapra a kellemetlen közérzet és a végtelen erős, hasogató fejfájás el is múlt, de a gyors fáradás és a nehézlégzés még megmaradt. Pedig az első lhasai napunkra sok lépcsővel és meredek emelkedővel teli programot állítottak össze nekünk Peter, a helyi idegenvezetőnk. A napot a Lhasatól 10 km-re lévő Drepung kolostorban kezdtük. Amíg csak kocsikáztunk a kolostorhoz, addig nem is volt gond, de amikor elindultunk a meredek emelkedőn lévő lépcsősoron, hát párszor meg kellett állni, mert igen kevés volt a levegőnk.

• 
• 

A kolostort 1416-ban alapították és fénykorában 7000 szerzetes élt ebben a kolostorban, ami Tibet három nagy kolostorainak egyike. Sőt, időszakonként még a dalai lámák rezidenciájaként is funkcionált. A kolostor komoly szerepet töltött be a buddhista oktatási rendszerben is. Mivel messziről a fehér szerkezete miatt úgy tűnik, mint egy halom rizs, innen kapta a Drepung nevet, ami annyit jelent, hogy a rizs gyűjtése. Fantasztikus volt végig járni a kolostor épületeit, megcsodálni a buddhizmus fő ereklyéit.

• 
• 
• 

Ezután egy igazán autentikus helyi étkezdében elfogyasztott ebéd után Lhasa északi külvárosban található Sera kolostort látogattuk meg. A kolostor neve vadrózsát jelent, mert valaha itt a kolostor helyén vadrózsák nyíltak.  Ezt a kolostort a Galupa, más néven a Sárga Kalapos szektának, a tibeti buddhizmus egyik ágának szentelték. Fénykorában fontos oktatási szerepet töltött be, 6000 szerzetes tanult itt. Az 1959-es felkelés alkalmával a kolostor súlyosan megrongálódott, az életben maradt szerzetesek Indiába menekültek. De szép lassan újjáépül, jelenleg kb. 600 szerzetes lakja, akik életüket a folyamatos tanulásnak és a hitnek szentelik.

A fő látványosság, ami a Sera kolostort megkülönbözteti Lhasa többi kolostorától, azok a színes, látványos nézők előtt zajló viták, amit a szerzetesek a buddhista tanokról tartanak. A Sera kolostor vita hagyományai egyedülállók, a vita kb.  1,5 óráig tart, ahol a szavak csataját különféle gesztusokkal egészítik ki, beleértve a tapsot, a partnerük válaszra kényszerítését vagy imagyöngyök pengetését, hogy ezáltal elnyerjék Buddha erényét.

Hulla fáradtan értünk haza. Ez egyrészt köszönhető volt a sok gyaloglásnak, de komoly terhet jelentett a magasság és a rendkívüli időjárás is. Hiszen tegnap, érkezésünk reggelén még havazott, de ma már 25°C meleg volt, nagyon erős UV sugárzással. Azért egy kis pihenő után még tettünk egy éjszakai sétát a híres Barkhor utcán, ami egy ősi utca az óvárosban. Eredete arra vezethető vissza, hogy az itt található Jokhang templomba valaha annyi zarándok érkezett, hogy egy ösvényt tapostak ki, ebből alakult ki az utca. 

• 
• 
• 

Itt tartózkodásunk 3. napjára maradt a "nagy falat", a Potala palota meglátogatása. Ez a Vörös-hegy oldalán és tetején terpeszkedő, falakkal körülvett hatalmas épületkomplexum Lhasa legismertebb nevezetessége .A palota 2 fő részből, az 1959-ig a Dalai Lámák rezidenciájaként és kormányzati központként szolgáló Fehér Palotából és a buddhista vallás birodalmát alkotó négy emeletes Vörös Palotából áll.

• 
• 
• 

Az 1000 helyiségből álló, labirintusszerű palotát falak veszik körül, két déli sarkát pedig őrtornyok biztosítják. A palota alapjait a 7. században rakták le, de mostanra csupán néhány épület maradt meg belőle. Az évszázadok során folyamatosan bővítették, átalakították. Bár az 1959-es felkelés során támadás érte, de még a kulturális forradalmat is szerencsésen túlélte. Fantasztikus élmény a bejárása, de sajnos az épületben nem lehet fényképezni, így az emlékek megőrzésében a memóriánkra kellett hagyatkozni.

• 
• 
• 

A palota bejárása után a Barkhor utcában található Jonkhang templomot látogattuk meg. A templom egy tó egykori helyén épült.  A legenda szerint a feleségként ide kerülő nepáli hercegnő Bhrikuti révén jutott el a buddhizmus erre a földre és vált a tibeti történelem és kultúra elválaszthatatlan részévé. A templomot 639-ben alapították azért, hogy a nepáli hercegnő hozományaként adott Buddha-szobrát elhelyezzék. A templom egy négyszintes, arany tetejű fakomplexum, ami egyesíti a tibeti és nepáli építészeti stílusokat, Tibet legszentebb helye.

• 
• 
• 

A bejárat előtt szemtanúi lehetünk a zarándokok leborulásának, ahogy testhosszanként haladnak előre a templom belseje felé. Ez a fizikailag megterhelő mozdulat a Buddhának való teljes alárendeltséget, valamint a test, a beszéd és az elme megtisztulását szimbolizálja.  

• 

Lhasától egy kellemes esti sétával búcsúztunk, ami közben kigyönyörködtük magunkat a fantasztikusan kivilágított Potala palota és az éjszaka már csendes Barkhor utca látványában.

Pingyao

Az éjszakai szuper vonatozás után hajnal 5 órára értünk az ősi Pingyao-ba. Ez szintén egy nálunk nem túl ismert város Shanxi tartomány központjában, amely leginkább a kínai gazdaságtörténetben betöltött jelentőségéről, valamint jól megőrzött Ming és Qing várostervezéséről és építészetéről híres. Hajnalok hajnalán nagyon rosszul esett elhagyni a kényelmes fotelágyat, de ha menni kell, hát menni kell...

A leszállás után átestünk a Kínában szokásos pályaudvar elhagyási procedúrán. Szigorú jegy- és útlevélellenőrzés, aminek persze semmi értelme, hisz enélkül fel se szállhattunk volna a vonatra. De ne keressük ebben a logikát, ha ez a szabály, akkor ez a szabály, mi jöttünk ide, fogadjuk el az ő szabályaikat, még ha értelmetlenek is. A korai időpont ellenére 10 perc várakozás után még taxit is sikerült szerezni, bár a sofőrnek gőze sem volt róla, hogy hol a szállodánk, de miután maps.me alkalmazáson keresztül megmutattuk, hogy hová szeretnénk menni, már száguldottunk is az óváros felé. Szállásunk egy remek helyen, a városfalon belül, egy valamikori ősi bank fantasztikus autentikus épületében volt.

• 

Álmosan, átfázva értünk a szállásra, és láss csodát, már vártak ránk!! Egy kedves, angolul nem tudó fiatalember gyorsan elrendezte a bejelentkezésünket és bevezetett a lakosztályunkban. Hatalmas öröm volt, hogy annak ellenére, hogy a szobákat csak 14 óra után lehet volna elfoglalni, mi már hajnal 6-kor ágyba bújhattunk a kellemes fűtött szobában és 11 órakor frissen, netten pattantunk ki a jó meleg ágyikóból és indultunk felfedezni Pingyao-t.

Pingyao a XIV. századtól fontos kereskedelmi szerepet játszott. A város adott otthont az ország szinte összes nagy kereskedelmi üzletének. Ebből adódóan a város a csodálatos ősi hagyományos rezidenciáiról és bank épületeiről volt híres. 1997-től a Kulturális Világörökség részét képezi. A város felfedezését a városfalon kezdtük.

• 
• 
• 

A teljes hossza 6 km, tömörített földből készült és madártávlatból nézve a városkapukkal egy teknőst formáz, ami Kínában a hosszú élet szimbóluma. Fentről remekül át lehetett látni az óváros utcáit, beleshettünk a házak udvarára, ahol meglehetős rend és tisztaság volt. Több helyen takaros kis veteményes kertet is kialakítottak. A májusi hosszú hétvégének köszönhetőn az óváros utcáin hatalmas tömeg hömpölygött, mindenfelé óriási volt a nyüzsgés.

A fő utca, az ősi Ming-Qing utca a legzajosabb üzleti központ volt. Az utca mindkét oldalát téglából és kőből, a kor építészeti stílusában épült üzletek szegélyezik. Az utca abban az időben olyan jelentőséggel bírt a banki világban, mint most a Wall Street. A városban bolyongva érdemes megnézni az ősi bank épületeket és bekukkantani a szép, rendezett csendes belső udvarokra is. És hogy ezt a hangulatot teljesen át tudjuk érezni, még a szállásunk is egy régi banképületből átalakított szállás volt.

Következő napon a Pingyao-tól 65 km-re lévő Mianshan hegységbe látogattunk. A hegy Kína 5 szent hegye közül az egyik. Ez érződött a látogatottságon is, mert ennyi embert egy helyen ritkán látni. A taxi a monumentális főbejáratnál tett ki. Innen, miután hosszú sorbaállás után sikerült megvenni a buszjegyet egy újabb roppant hosszú sor kiállása után jutottunk fel arra a buszra, ami bevitt a védett természeti területre. 

• 
• 
• 

Itt a sorbaállás során olyat láttunk, amit Kínában eddig még soha, összeverekedtek az emberek, hogy ki szálljon előbb fel a buszra. Végül szerencsésen mi is felkerültünk. Először elbuszoztunk a végállomásig. Útközben lélegzetelállító helyeken, óriási hegyek között, sötét alagutakban utaztunk, útközben fel-feltűnt 1-1 csodás kolostor, pagoda vagy a helyszínbe stílusával tökéletesen illeszkedő szálloda.

• 
• 
• 

Egész nap gyalogoltunk, túráztunk, sőt az egyik állomásnál egy igazi túlélő túrán is részt vettünk. A Qixiaan völgyben egy szurdokon csak a sziklába vájt lépcsőkön, fa létrákon lehetett átkelni úgy, hogy alattunk zuhogott a patak és persze itt is millióan voltak.

• 
• 
• 

Estére fáradtan, de fantasztikus élményekkel gazdagodva tértünk vissza Pingyao-ba. Kis pihenés után még elmentünk egy utolsó vacsorára kedvenc kifőzdénkbe és szomorúan búcsút vettünk ettől roppant hangulatos kínai "kis" várostól.

Xian

Xianba újból a kínai csodával, a szuper expressz vonattal jutottunk el. Ami a két város közti 480 km-t röpke 3 óra alatt megtette. Vonatozni azért is nagyon szeretek, mert akkor végig láthatom a tájat, kicsit betekinthetünk abba, hogy miként is élnek erre az emberek. Érdekes volt, mert ekkora területen még sose láttam egybefüggő megművelt mezőgazdasági területeket. Mindenhol hosszú-hosszú kilométereken keresztük rizsföldek, gyümölcsösök és mérhetetlen mennyiségű fóliasátor.

• 
• 
• 

Xianban nagyon jó a metróhálózat, így a szállásunkra - ami a városközpontban, a várfallal körbevett óvárosban, 2 utcára a Harangtoronytól volt - metróval mentünk. Mivel 11 évvel ezelőtt már jártunk a városban, ezért kicsit minden ismerős volt, de sok minden megváltozott.

Persze 11 év az 11 év. És ez az őrületes gyors modernizáció Kínára fokozottan érvényes. Este még tettünk egy sétát a gyönyörűn kivilágított városban, megkerestük a régi szállásunkat, ami egy kicsit kiábrándító volt, mert a régi hangulatos, fiataloktól nyüzsgő hostel egy lepukkant, koszos hellyé változott. Hát nem csak pozitív változások vannak. Este azért még megnéztük a kivilágított Dob- és Harang tornyot és élveztük a hatalmas nyüzsgést a városközpontban.

• 
• 
• 

Következő nap egy régi ígéret beváltásával kezdtük. 11 éve, amikor 40 °C fok melegben próbáltam Pistit rábeszélni arra, hogy tekerjük körbe a 14 km hosszú várfalat, akkor nem állt kötélnek, de megígérte, hogy egyszer visszatérünk és megcsináljuk. És így is lett!!! Hiszen amit egyszer egy férfi megígér...

• 
• 
• 

A várfalon béreltünk két lerobbant, váltó nélküli ócska bringát. Bár szerintem ezek már 11 éve is itt voltak és nem sok karbantartáson estek át, de ne fanyalogjunk, irány a tekerés. Ugyan indulás előtt még alá kellett írnunk egy elismervényt, hogy mivel már elmúltunk 60 évesek, ezért csak saját felelősségünkre tekerünk. Érdekes tegnapelőtt a via ferrata jellegű gyalogtúrán senki sem foglalkozott a korunkkal!?

Igazán érdekes volt a bringázás, megnéztük a várfalat körbevevő tornyokat, kapukat és a külső részeket is. Este végig jártuk az éttermekkel, kifőzdékkel teli muszlim negyedet.

• 
• 
• 

Xiani utolsó napunkra az Agyaghadsereg újbóli meglátogatását hagytuk. 11 évvel ezelőtt már egyszer láttuk, de ez a hely is olyan, amit többször is érdemes megnézni. Régen a városban mindenhol kis utazási irodák szerveztek mikrobuszos túrát a várostól 20 km-re lévő ásatáshoz. Sajnos most meglepetésünkre ilyen már nem volt. Mivel most lényegesen kevesebb a külföldi turista, nincs akkora kereslet, így valószínűleg ezek a kis utazási irodák becsődöltek és bezártak. Így végül nem maradt más, a szállodánkban taxit rendeltünk a kijutáshoz. Bár ez sem ment egyszerűen, mert az egyébként bookingon foglalható szállodában, ahol az itt megszálló vendégek 90%-a nem kínai, alig beszélnek angolul. Valahogy rosszfelé halad a világ, hisz a fordítóprogramos app-ok világában már nem érték a nyelvtudás, így nem is tanulnak semmilyen nyelvet. De valószínű így van ez jól.

Végül is sikeresen eljutottunk a 2000 éves Agyaghadsereget bemutató ásatás terültére. 1974-ben kutat ásó parasztok bukkantak erre a fantasztikus leletre. Az életnagyságú, sárga agyagból készült katonák félelmetes serege, Qinshi Huangdi, a Kínát 2200 éve egyesítő despotának a sírját őrizte. A 3 ásatási gödörben 7000 katonát, íjászt és lovakat tártak fel. Az eredetileg színesre festett és kezükben fegyvert tartó harcosok mindegyike egyedi arckifejezéssel rendelkezik.

Az első ásatási gödör, ahol a kb. 6000 fős gyalogság látható, a legnagyobb, legteljesebb, értelemszerűen itt volt a legnagyobb tömeg is. A 2. és 3. gödör még feltárás alatt áll, de itt láthatjuk, hogy miként „puzzle”-zik össze a megtalált leleteket.

• 
• 
• 

Este búcsúzásént még kimetróztunk a Nagy lúd pagodához, ahol megnéztük a szépen kivilágított pagoda épületét és gyönyörködtünk a pagoda előtt minden este megrendezendő monumentális zenével, lézershow-val kísért színes szökőkút műsorában. Majd gyors alvás, mert holnap irány a titokzatos Tibet!!!

• 
• 
• 

Előzmények

Ismerőseink meglepetésére az idei nagy kalandunk újból Kínába vezetett. De hisz ott már jártatok!!!- volt az első reakció. És így igaz, 3. alkalommal térünk vissza Kínába, de ez olyan, mint a szerelem. Nem lehet vele betelni! Vagyis, szerintem, aki egyszer járt itt, az vagy rémálomként emlékszik rá, hisz mindenütt óriási embertömeg hömpölyög, akik roppant hangosak, eltipornak a metrón, cseppent sem udvariasak sőt!!! De a másik véglet - és ehhez tartozunk mi - úgy gondoljuk, hogy mi mindig találunk okot rá, hogy visszatérjünk. A kultúra, a vallás, a csodás természet és az ország hatalmas területe miatt egy élet is kevés lenne ahhoz, hogy bejárjuk és alaposan megismerjük ezt a monumentális országot. Az idei túránk a nem annyira ismert északi területekre és a titokzatos Tibetbe vezetett. Alapos előkészítés után végre elérkezett az indulás ideje. Idén az Air China repülőtársaságot választottuk.

• 
• 
• 

Már máskor is repültünk velük és most se kellett csalódnunk, minden rendben volt, pontosan indultunk és érkeztünk is. 9 órányi utazás után menetrend szerint hajnal 4 órára sikeresen megérkeztünk Pekingbe. Kétszeri útlevélellenőrzés, arcszkenner és ujjlenyomatvétel után végre beléphettünk Kínába. Már csak a néhány órát kellett kivárni, hogy üzemeljen a reptéri gyorsvasút és a metró, amivel bejuthattunk a városba. Ezt az időt a reptér egy csendes zugában alvással, olvasással töltöttük.

 Az első meglepetésünkre se a gyorsvasúton, se a metrón sem volt tömeg. Biztos, hogy Kínában vagyunk??? Ezt a szombat kora reggeli időpontra fogtuk.

Majd a következő meglepetés a sétálóutca, Qianmen utca, az utcánk elején ért, mert az utcára, ahonnan a szállasunk megközelíthető volt, csak útlevélellenőrzés után juthattunk be. De mivel Kínában vagyunk, ahol fő a biztonság, így gondoltuk majd beleszokunk.

Terveink szerint a szálláselfoglalásáig, du. 2 óráig, megnézzük a Tiltott várost. Úgy gondoltuk, hogy ahogy 11 évvel ezelőtt, odamegyünk a bejárathoz, átesünk a szokásos ellenőrzésen, veszünk jegyet és bemegyünk. Hát, sajnos ez már a múlté! Utcákon keresztül hatalmas tömeget terelgettek szigorú rendőrök kordonok hosszú sora között és még információt se tudtak adni, hisz sehol, senki nem kommunikál angolul. Mivel már volt szerencsénk két alkalommal is alaposan bejárni a Tiltott várost, így ezt a programot elengedtük. Helyette irány a másik kedvencünk, a Láma templom. Sajnos itt se volt nagyobb szerencsénk, mintha Kína teljes lakossága a szombatot Peking fő nevezetességeinek megtekintésére szánta volna. Végül átmentünk a kevésbé ismert és békés Konfucius templomba, ahol pihenéssel vártuk, hogy végre elfoglalhassuk a hutongban lévő kedvenc szállásunkat.

A vasárnapot a Nyári palota meglátogatására szántuk. A Nyári palotát úgy építették, hogy az a természetet sűrítse egybe. A hegyek és vizek együttesét hidak, templomok és sétautak egészítik ki. Bár már korábban is volt itt császári park, csak a XVIII. században alakították ki a jelenlegi szerkezetét. A Nyári palota mégis leginkább Cixi anyacsászárné nevéhez kötődik, aki két ízben is újjáépítette, először az angol-francia csapatok 1860-as pusztítása, majd az 1902-es boxerfelkelés után.

• 
• 
• 

11 éve már itt is jártunk, de olyan gyönyörű hely, hogy nincs is kellemesebb időtöltés, mint sétálni, csónakázni a Kunming-tavon, pihengetni Peking legnagyobb és legnépszerűbb parkjában, ahova bónuszként a 60 év felettieknek még a belépés is ingyenes.

Datong

Datongba a Kínában roppant népszerű gyorsvonattal utaztunk. Csúcs modern, szuper gyors és végtelenül kényelmes. Bár a pályaudvarra történő bejutás nem egyszerű, olyan komoly az átvizsgálás - csomagok átvilágítása, detektoros ellenőrzés, esetleg motozás - és útlevélellenőrzés, mint a reptereken. Kishíján fenn is akadtunk, mert az én bőröndömben felfedezték a már megkezdett unicumos üveget. Azon kívül, hogy a blogom névadója, minden utazásunk elengedhetetlen társa is, hiszen a legjobb fertőtlenítő és nem mellékesen roppant finom is!!! De szerencsére a Pisti meggyőzte a szigorú hivatalos szervet, mutatva az üvegen lévő keresztet, hogy ez gyógyszer és végtelenül fontos a nehéz kínai ételek után jelentkező gyomorproblémákra. Így sikerült megmenteni kedvenc italunkat, hála a jó öreg Zwack Józsefnek, aki megteremtette a keresztes dizájnt.

A két város közti 270 km távolságot alig 2 óra alatt letudtuk. Azért még van hova fejlődni a MÁV-nak!!!

• 
• 
• 

A megérkezéskor úgy döntöttünk, hogy még gyorsan melegében beszerezzük holnap utánra a Pingyaoba szóló vonatjegyet. A mega méretű pályaudvaron, mivel Kínában minden óriási, nem volt egyszerű megtalálni a jegypénztárt, de végül sikerült. Ám a hatalmas pofára esés csak ekkor jött!!! Mivel május 1-re kellene jegy, hát az nincs!!! Persze azt mi is tudjuk, hogy ez a világ majd minden országában ünnep, de hogy ekkor egész Kína útra kel, sajnos ezzel nem számoltunk. Végül sikerült horror áron megszereznünk az utolsó 2 db business class (legluxusabb kategóriájú) jegyet a hajnal 3 órakor induló vonatra. Majd a roppant drága jegyekkel a zsebünkben betaxiztunk a városba.

A városról azt olvastam, hogy csúnya, jellegtelen, koszos, fekete korommal borított bányászváros. De akkor miért is jöttünk ide? Hát a város közelében lévő 2 látványosság a Xuankongi függő kolostorok és a Huayan sziklabarlangok miatt.  Nem mellesleg, az előzetes információkkal ellentétben a város gyönyörű és tiszta volt, tele parkokkal, valamint egy masszív városfallal bekerített lélegzetelállító óvárossal rendelkezik.

Az óvárost teljesen újjá építették, autentikus házak, régi utcák, mindenütt hatalmas nyüzsgés és kedves emberek. Mivel ez a 1,3 millió lakosú városka nem túl ismert az európaiak körében, így elég nagy feltűnést keltettünk, többször is leszólítottak egy-egy fotóra. A napot az óváros felfedezésével zártuk. Olyan, mintha az egész óvárost ugyanabban a stílusban építették volna újjá. Teljesen épen megmaradt a városfal, a Dob- és a Harangtorony is. Minden fantasztikus az esti kivilágításban.

• 
• 
• 

Másnap a függőkolostor és a barlang templomok meglátogatására egy taxit fogadtunk. Ugyan a sofőr egyetlen szót sem tudott angolul, de biztonsággal elvitt mindenhová, elkísért a jegyirodába, segített mindenben. Első megállónk a Datongtól 22 km-re lévő barlangtemplomoknál volt. Már a bejárata is monumentális és persze mint mindenütt, itt is óriási az embertömeg. A jegyirodában újból kellemes meglepetés ért, mert a pekingi nyári palotához hasonlóan, itt is ingyen mehettünk be. Ugyanis a 60 év felettiek - kevés kivétellel - ingyen, vagy féláron látogathatják a kulturális nevezetességeket. Végre az öregségnek is van előnye, csak meg kell érni!

• 
• 
• 

A Yuangang barlangok Kína három nagy barlangcsoportjának az egyike. Már 11 éve volt szerencsénk a Luoyangi barlangokat megnézni, így ezután már csak egy marad! De visszatérve: a Yungang barlangegyüttest a Wuzhou-hegy északi szikláinál tárták fel, ami 1 km hosszan terül el, 53 barlangot és több mint 51 000 kőszobrot foglal magában a parányitól a hatalmasig terjedő szobrokig. A homokkő sziklafalba vájt barlangtemplomok a kínai buddhista művészet legismertebb alkotásai közé tartoznak. A szobrokon felfedezhetők a Selyemúton érkező perzsa, közép-ázsiai és indiai hatások. 453-ban kezdték építeni, de amikor a főváros Datongból Luoyangba költözött, az itteni munkák leálltak.

• 
• 
• 

Második megállónk a sziklakolostorhoz vezetett. A helyszín 65 km-re van Datongtól, így a taxiban volt időnk kipihenni a barlangjárás fáradalmait. Egyébként az út nagyon kellemesen telt, egy ideig a szuper minőségű 2x2 sávos autóúton, majd pár alsóbb rendű úton értünk a kolostor központi épületéhez. Szerencsére itt is ingyen jegyesek voltunk, csak a központi épülettől a kolostorokig szállító kisbuszra kellett jegyet váltanunk. Ezzel utaztunk vagy 10 km-t, mire elértük a helyszínt. A kolostor egy folyóvölgyben van, ahol kialakítottak egy vásárló utcát tele mindenféle étel és bóvli árudával. Ezeken végig haladva már megláttuk, amiért ennyit utaztunk.

Valóban hihetetlen látvány az 50 méterrel a föld felett, a sziklafal oldalára támaszkodó, fa oszlopokon álló kolostoregyüttes.  Sajnos ezt a csodát rajtunk kívül még pár ezren meg akarták nézni, így 1 órányi sorbaállás és lassú araszolás volt az ára, hogy bejussunk a templomokba. A kolostortemplom építését 491-ben kezdték. A döbbenetes statikai csodán kívül a kolostor másik nagy vonzereje, hogy egyesíti a három nagy vallást, a buddhizmust, a taoizmust és a konfucianizmust.

• 
• 
• 

Mivel mi úgy szeretünk utazni, hogy nem csak végig rohanjuk a látnivalókat, hanem szeretünk egy kicsit pihenni, csak úgy bóklászni az utcákon, bámulni a nyüzsgést, ezért még egy napot szántunk magára a városra, Datongra. A nem túl izgalmas un. nyugati reggeli után - ami azt jelentette, hogy az ázsiai tésztaleves, pirított zöldségek mellett volt pirítós, vaj és tükörtojás is - nyakunkba vettük a várost. Először a szállásunk melletti Huayan kolostorkomplexumot látogattuk meg. Persze ingyen, hisz öregek vagyunk!

• 
• 
• 

Mire a túra végére értünk a viharos erejű szél következtében annyira lehűlt az idő, hogy haza kellett menni melegebb ruháért. Sajnos a május elsejei parádé miatt nem tudtunk bejutni se a várfalra, se a herceg palotájába, de sebaj, majd máskor. Amikor elállt az eső, újra neki iramodtunk. Megnéztük a híres, több mint 600 éve épített, speciális égetett mázas téglából épített 9 sárkány emlékművet. A 45 méter hosszú kerámiafalat az első Ming császár 13. fiának palotájához építették.

A várostól hajnal 2 órakor búcsúztunk, amikor a nagy nehezen megszerzett jegyünkkel felszálltunk a Pingyao-ba tartó szuper expressz igen menő, igen drága, business class kocsijába.

Utólag hálát adtunk a „szerencsétlenségünknek”, mert ez a hely minden pénzt megért! A business class azt jelentette, hogy a vagonban összesen 5 hatalmas szék volt, amit szuper kényelmes ággyá lehetett alakítani és még egy doboz finomság (sós mogyoró, cukrozott fahéjas mandula, vajaskeksz stb. ) is járt hozzá.

Folytatás az óvárosa révén méltán híres Pingyao-ban.

Eredetileg a nyári szabikból megspórolt 5 napot az Őrségben terveztük eltölteni. Már kész is volt a terv: bringázás, gyalogtúrák majd levezetésként lazítás egy kellemes gyógyfürdőben. De a 14 heti őrült kánikula után mikor jön a drasztikus lehűlés, állandó esővel? Hát persze, hogy ekkor. Így az Őrség törölve és indult az újra tervezés. Keressünk egy helyet, ahol sok a látnivaló, kellemes az idő, megfizethető a repülőjegy és még az indulás előtti napokban is válogathatunk a szállások között. Így esett a választás Isztambulra. Foglalás, pakolás, indulás és alig másfél óra repüléssel már át is értünk a hűvös, esős itthoni időből a napsütéses 26-28 °C hőmérsékletű Isztambulba.

• 
• 
• 

Érkezés és a szállás elfoglalása után elindultunk felfedezni a várost. A szállásunk, a Katelya Hotel, mindössze 5 percre volt az óváros szívétől, a Hippodrom-tértől egy csendes mellékutcában remek tetőterasszal és fantasztikus kilátással az ázsiai oldalra.

Itt, vagy ennek közelében található a legtöbb nevezetesség, (Kék mecset, Hagia Sophia bazilika, a Topkapi Szeráj és a Cisterna Basilica) amit egy „rendes” turista megnéz a városban. A tér a nevét az ókorban itt zajló kocsi és lóversenyekről kapta Septimus Severus császár idejében. A téren nappal lépni se lehet a rengeteg turistacsoporttól, akik a központi részen lévő Constatinus, Kígyós és az egyiptomi hieroglifákkal teli Theodosius obeliszk között cikáznak. Azonban korán reggel, vagy sötétedés után igazán élvezetes kiülni egy padra és csodálni a tér szépségét.

• 
• 
• 

Mi úgy terveztük, hogy nem rohanjuk végig a nevezetességeket, naponta 1-1 látnivalót tervezünk, a többi időben spontán barangolunk a sikátorokban, teázgatunk, sörözgetünk (már ahol lehet), élvezzük a város fantasztikus hangulatát és nézzük a mellettünk elrohanó tömeget.

• 
• 
• 

 A hétfő délutánba még a Kék mecset fért bele, ami ingyenesen látogatható, csak az imaidőszakokra zárják be a látogatók elől. A mecset viszonylag fiatal, csak az 1600-as évek elején épült, különleges a majd 20000 izniki kerámiából készült belső burkolata.  A benti turistanyomor után jó megpihenni a téglalap alakú árkádos udvaron és hallgatni a 6 minaret egyikéből felhangzó müezzin énekét.

Keddre a bizánci korban épült földalatti víztározó, a Basilica Cisterna meglátogatását terveztük. Az épület eredeti funkcióját tekintve egyszerű víztározó, de nevét az ezen a helyen állt, de lerombolt pogány bazilika emlékére kapta. Ez a víztározó látta el vízzel a környékbeli épületeket. Fantasztikus, ahogy a többszáz korinthoszi oszlopfővel ellátott díszes oszlopsorok visszatükröződnek a vízben.

• 
• 
• 

Nagyon hatásos, ahogy a fények váltakozva világítják meg a teret és közben kellemes háttérzene szól. A látogatáshoz fontos jó tanács, hogy feltétlen érdemes online megvenni a belépőjegyet, mert óriási sorok várakoznak a bejárat előtt. A neten megvásárolt jeggyel nem kell sorba állni, azonnal be lehet jutni a lenyűgöző építménybe. Mivel az istambulkard-dal "ingyen" használhatók a kompjáratok, ezért a napot hajókirándulás helyett kompozással folytattuk, így fedeztük fel az Aranyszarv-öblöt. Az emeletes komphajóról csodáltuk az öböl partján épült luxusvillákat, történelmi helyeket, a Galata tornyot.

Átkompoztunk az ázsiai oldalra, sétáltunk, nézelődtünk, majd visszahajóztunk és tettünk egy rövid sétát az Egyiptomi bazárnak nevezett fűszerpiacon.

Szerdai látnivalókra (Topkapi Szeráj és a Hagia Sophia bazilika) is előző este neten előre megvettük a jegyet, így nem kellett időt pocsékolni a sorban állással. Az épületegyüttest II. Mohamed arra a helyre építtette, ahonnan egyszerre látható a Márvány-tenger, a Boszporusz és az Aranyszarv-öböl is. Maga a Topkapi 4 udvarból álló épületegyüttes, ami 1839-ig a legfontosabb szultáni rezidencia volt. Ennek megfelelően megtalálható itt konyha, fegyvertár, kincstár, könyvtár és természetesen a Hárem is. Itt lakott a szultán 4 felesége, ágyasai és sok esetben szinte szultáni hatalommal rendelkező „anyacsászárné”, a szultán édesanyja is.

• 
• 
• 

A Topkapiban lévő hatalmas tömeg után egy kis felfrissülésre vágytunk, így megnéztük a sokak szerint Isztambul legszebb épületét, a Nagy Szulejmán megrendelésére készült Szulejmán mecsetet. A mecset egy dombra épült és szinte egy önálló kis város - iskolák, népkonyha, zarándokszállás, kórház, több fürdő és temető veszi körül. A belépés ingyenes, csak a szokásos öltözködési rendet (hosszú nadrág vagy szoknya, nőknek fejkendő) kell betartani.

A nap végére maradt a Hagia Sophia bazilika meglátogatása. Azt tapasztaltam, hogy a legnépszerűbb nevezetességek megnézését érdemes délutánra hagyni, akkorra lemegy a turistacsoportok hosszú sora, kellemesebb, lazább a nézelődés. A bazilika a város legjelentősebb műemléke, a bizánci építészet jelképe. Jelenleg mecsetként működik, így a látogatók csak a karzaton járhatják körbe az épületet. Azonban innen nézve is lélegzetelállító a látvány. Ott jártunkkor éppen imaszertartás volt, így igazán autentikus volt a hangulat.

• 
• 
• 

Csütörtököt a Nagy Bazár megnézésével kezdtük. A hatalmas 200 000 m² területével a világ legnagyobb fedett piaca, ami 12 főbejárattal rendelkezik. A belső utcácskák sűrűjében könnyű elveszni.

Mivel mi nem igazán vagyunk „nagy” vásárlók, ezért egy gyors körbenézés után átvillamosoztunk a T1-es villamossal a Galata hídon, majd a végállomástól elgyalogoltunk az oszmán szultánok utolsó rezidenciájához, a Dolmabahce Palotához. A díszes épületkomplexum 1923-tól, a köztársaság kikiáltásának évétől elnöki palotaként is funkcionált.  

• 
• 
• 

A Boszporusz partján épült pompás palota nem annyira népszerű a nagy turistacsoportok körében, így nincs olyan nagy tömeg, nem is kell előre jegyet venni. Pedig igazán megéri eljönni, mert szembetűnő a hatalmas gazdagság és pompa, ami felülmúlja a nyugati nagy palotákat is. Sajnos az épület belsejében nem lehet fényképezni.  

Hazafelé még kipróbáltuk a siklót, ami pár perc alatt repített fel a város egyik modern terére, a Takszim térre. A téren áll a Függetlenségi Emlékmű, amin Kemal Atatürk és a modern Török Köztársaság alapítóinak emlékműve látható.

• 
• 
• 

Végül kirándulás méltó lezárásaként befizettünk egy esti hajókirándulásra. A hajó körbejárta az Aranyszarv-öblöt, közben angol és orosz nyelvű idegenvezetők meséltek az éppen elénk táruló látnivalókról. Hihetetlenül szép volt a fényárban úszó város, egészen más oldalát mutatta így esti kivilágításban a vízről.

Ezzel el is búcsúztunk a várostól. Fantasztikus napokat töltöttünk Isztambulban, és persze most is eldöntöttük, hogy még ide is visszatérünk!!!

Az Alpok-Adria kerékpárút talán az egyik legkedveltebb és legismertebb kerékpár útvonal, amit a kerékpározni szeretők végig tekernek. Először 7 évvel ezelőtt egy baráti társasággal vágtunk neki a Tarvisio-Udine szakasznak. Akkor még nem is gondoltuk, hogy ezzel az első közös túrával elindítunk egy azóta már sok-sok száz kilométeresre növekedett közös teker(g)ést.

Tavaly kettesben is nekivágtunk, de kicsit meghosszabbítva, Villachtól Gradoig tekerünk, de egy sajnálatos bringásbaleset miatt a túra Venzoneban megszakadt. Azonban egy „remek” térdműtét után idén visszatértünk a tett helyszínére. Hiszen ahogy Karak mondja: Ami nem sikerül elsőre, majd sikerül másodjára! És így is lett!!

1.nap Villach-Venzone

A bringákat kocsival felvittük Villachba, ott éjszakáztunk, majd reggel ragyogó napsütésben, friss szellővel indult a bringatúra. Villachot egy töltésre épített kerékpárúton hagytuk el. A Gail folyó mellett futó kavicsos, murvás úton haladtunk, ahol többször alattunk, fölöttünk, mellettünk keresztezte utunkat az autóút.

Hamarosan megérkeztünk Arnoldsteinbe, ahol kellemes kávézó várja a nem kevés erre haladó bringást. Egy finom hideg fröccs után irány a határ, amin minden ellenőrzés nélkül gurultunk át. Itt két lehetőség közül választhat a kerekező: egy nagyon meredek hegyi szakasz a kihívást kedvelőknek, vagy az autóút mellett haladó, fehér bringasáv a már „rég óta fiatalok” részére (ezek vagyunk mi). Persze ez is pár kilométer után belefut a hivatalos kerékpárútba.

Gyorsan átgurultunk Pontebbán  és mire feleszméltünk már el is értük Tarvisiót. Szerencsére a kerékpárút a város felett fut, így nem kell a város keskeny utcáin tekerni és remek kilátás nyílik a városkára. Persze, hogy Tarvisio is emlékezetes maradjon egy defekt lassította az utunkat.

Tarvisioból az út a gyönyörű csatornavölgyön keresztül a régi Pontebbana vasútvonalon vezet, régi pályaudvarépületek és acélhidak mellett, amelyeken a Monarchia idejében vonatok közlekedtek. A kerékpárút sok-sok egykori vasúti alagutakon keresztül vezet, ahol áthajtáskor a mozgásérzékelők általában felkapcsolják a villanyt. 

• 
• 
• 
• 

Sok helyen a régi vasútállomások a vasútvonal elhagyása után egyszerűen a természetre maradtak, ahol mindent benőtt a növényzet. De egyre több épületet felújítanak és hangulatos bisztrókat alakítanak ki belőlük, ahol enni-inni-pihenni lehet az út során.

Ezek közül is a legnépszerűbb a Chiusaforte vasútállomás , amely egy remek kerékpáros „resti”, ahol a padokon, füvön, kerti székekben frissülhet fel a megfáradt bringás.  Miután jót ettünk és ittunk a türkizkék színű Fiume Tagliamento folyó medrében haladtunk tovább Venzone felé.

A jó hír, hogy idénre végül elkészült az új bringaút, így már csak 3 km-t kell az út melletti sávon Venzonéig tekerni. Venzonét 1976-ban egy földrengés szinte teljesen elpusztította, de újjáépítették, így most gyönyörű óváros úgy néz ki, mintha több száz éve létezett volna. Az éjszakát a főtéren lévő hangulatos apartmanban töltöttük.

2. nap Venzone-Udine

Éjszaka hatalmas dörgésre és villámlásokra ébredtünk, majd leszakadt az ég. Nem gond, legalább az éjszaka kiesi magát és reggel friss levegőben tekerhetünk holnap. Gondoltuk mi, kis naivan! Hát nem!!! Olyan sötétség és pára borult a városra, hogy nem látszottak a várost körül ölelő hegyek. Mire összeszedelőzködtünk újból őzönvíz szerű esőzés zúdult a városra. Másfél órán át néztük remény vesztve a szakadó esőt az árkádok alól.

• 
• 
• 

Végül rövid időre elállt, így gyorsan áttekertünk a szomszéd városkába, a hangulatos Gemona del Fiurliba. A városközpontra érdemes rászánni 1-2 órát, meg kell nézni a várat és a fantasztikus katedrálist az óratoronnyal.

• 
• 
• 
• 

És mindenképpen be kell térni a Pan e Salam nevű bisztróba, ahol kihagyhatatlan a finom kávé és a friss, gyöngyöző prosecco. Sajnos az eső miatt a vár idén kimaradt, de vigasztalásként ittunk még egy proseccot.

A város után síkká és szélessé válik a táj, a forgalmas utaktól csendes kis olasz falvakon, kukoricaföldeken és mezőkön keresztül vezet az út. Kora délután értünk Udinébe. Szállásunk az óváros főterétől pár lépésre, a Piazza Giacomo Matteotti melletti kis utcában volt, így a város főbb nevezetességei kéznyújtásnyira estek. Egy igazi olaszos tésztavacsora után felmentünk a várba, ami Udine belvárosában, egy dombon található, és sétáltunk az óváros szűk, hangulatos kis utcáin.

• 
• 
• 
• 

 3. nap Udine-Grado

A változatosság kedvéért ma is esőre ébredtünk. De a tegnapi felhőszakadással ellentétben, masszív, áztató eső esett. Az égbolt teljesen besimult, remény se látszott arra, hogy kitisztul.

Vicces, hogy eközben otthon 40 °C kánikula tombol, mi meg itt a mediterrán Itáliában naponta szétázunk. De így jártunk. Kellemetlen áztató esőben indultunk, nem sok időbe telt, és esőkabát ide vagy oda, de szó szerint bőrig áztunk. És hogy még fokozódjon a „jó hangulat”, sikeresen el is tévedtünk, árkon-bokron, alagutakon keresztül próbáltunk rátalálni a hivatalos bringaútra..

Így majd 1 órán át tekertünk a szakadó esőben úton-útfélen, verték ránk a mellettünk elhaladó autók a sarat és a vizet. Hát nem a legideálisabb kerékpáros időben haladtunk Palmanova felé. Szerencsére az út többnyire sík terepen vezetett, hamarosan az eső is elállt és még a hivatalos bringaútra is rátaláltunk. Hát kell ennél több? Persze, száraz ruha, egy jó ebéd és frissítő ital. Mindezt meg is találtuk Palmanovában. A város a Velencei Köztársaság által alapított erődváros, ami egy tökéletes 9 ágú csillagalakot formáz és vastag várfal veszi körbe.

Érdekes átbringázni a három várkapu egyikén és hamarosan már a szabályos hatszögletű főtéren gyönyörködhetünk a Dogale székesegyházban. 2017 óta a város az UNESCO Világörökség részét képezi. 

Innen Cervignano de Fiurli vasútállomását beiktatva egyenesen Grado felé vettük az irányt. Mivel már újból el kezdett esni az eső, ezért úgy döntöttünk, hogy a római nyomokat őrző Aquileát csak hazafelé nézzük meg. Sajnos Gradoba vezető utat sem úsztuk meg százazon, így a fantasztikus városba vezető földnyelv sem tudta a valódi szép arcát mutatni.

 4. nap Grado-Villach

Mivel ma is esőre és borult időre ébredtünk, ezért úgy döntöttünk, hogy nincs mire várni, a 2 napra tervezett tengerparti pihenést elengedjük és indulunk haza. Útközben azért megálltunk megnézni a római nyomokat őrző Aquileat. A kerékpárúton is jelzik, hogy hol kell felkanyarodni a román-gótikus bazilikához. Maga az épület is impozáns, de fő ékessége a 750 m² nagyságú, szinte a teljes területet befedő színes padlómozaik, ami a nyugati világ legnagyobb ókeresztény mozaikja.

• 
• 
• 

Érdemes megnézni a római ásatásokat és a fórum megmaradt oszlopsorát is.

Innen tovább bicikliztünk a legközelebbi vasútállomáshoz és egy udinei átszállással estére már Villachban pakoltuk a szállítóra a bringákat és irány haza.

Sajnos az időjárásnak köszönhetően nem úgy sikerült a bringatúra, ahogy terveztük, de a távot letekertük és ha sikerül, akkor persze, hogy még ide is visszatérünk!!!

Korán, szinte a Napkeltével együtt búcsúztunk Quitotól. Igazán érdekes volt látni, ahogy ébred a város, a turisták még épp a másik oldalukra fordulnak a kényelmes hotelszobáikban, de a város már nyüzsög. Minden buszmegálló tele, mindenki munkába siet. Szomorúan búcsúztunk kedvenc quitói barátunktól, Yaletól és már robogtunk is a reptérre. És persze, mint már nagyon sokszor, most is eldöntöttük, hogy még egyszer ide is visszatérünk, mert Ecuador végtelen gazdag természeti látványosságokban, amit majd valamikor meg kell néznünk. De sajnos most a szabadságunk annyira „kevés”, hogy csak ennyi fért bele. Még másfél nap, amit újra Bogotában töltünk, így garantált, hogy nem késsük le a holnapi párizsi gépet, és hétfőn már visszatérünk a „való” munkás hétköznapokba.

De addig még ki kell használni minden lehetőséget. A túra kezdetével ellentétben most a főváros adminisztratív, modern lakóegyedében, Chapinero kerületben foglaltunk szállást. Chapinero egyesíti a sokemeletes lakóépületeket, a zöld parkokat, égbeszökő pénzügyi központokat, külképviseleteket és nem utolsó sorban Bogota legnagyobb gasztronómiai negyedét. Ez Bogota egyik  legdrágább és legelegánsabb kerülete. Az itteni szállásunk egy igazi, európai mércével is elfogadható normál, tiszta üveg „fancy” szállodaépület volt, angolul beszélő recepciósokkal, kontinentális reggelivel. Szép-szép, de annyira jellegtelen, hogy ha nem tudnánk, hogy ez még mindig Bogota, akkor el sem hinnénk.

De az itteni tartózkodásunk célja már már nem is a történelmi óváros, hanem a fővároskörnyéki nevezetességek megnézése volt. Tervünk megvalósításában egy Bogotában élő magyar utazásszervező fiatalember segített. Így korán reggel már a recepción várt ránk egy kedves sofőr. Ő körülbelül annyit beszélt angolul, mint mi spanyolul. De szerencsére mindketten nagy rutinnal rendelkezünk a vegyes angol-spanyol kommunikációban, így optimistán vágtunk a mai programba.

A napunkat a Bogotától mindössze 2 órányira található Guatavita lagúnánál kezdtük, melynek a legfőbb nevezetessége az ősi, szent Guatavita-tó. A tó körül egy nemzeti parkot alakítottak ki, ami csak vezetővel látogatható. Mi egy mexikói turistacsoporthoz csatlakoztunk. Mivel ez egy nemzeti park, nagyon figyelnek a tisztaságra, így semmiféle műanyag flakon, doboz nem vihető be, ezt a bejáratnál szigorúan átvizsgálják.

A tengerszint felett 3100 méter magasban található tóhoz egy, kb. 1 órás gyalogtúra során jutottunk el. A túra során nagyon sok hasznos információt mondott el a csoportvezető, bemutatta az itt honos fákat, virágokat, mesélt a történelemről,  de sokszor olyan nehéz a terep, hogy örültünk, ha levegőhöz jutottunk.

• 
• 
• 
• 

Végül fáradtan, de feljutottunk a tóhoz, ahol a kilátóhelyről fantasztikus látványt nyújtott a hegyek által körülvett varázslatos tó. A legenda szerint az új törzsfőnök felavatása itt, a tó közepén történt. Az új Muisca (ez a törzs lakta a területet a spanyolok megérkezése előtt) főnök testét aranypor borította, majd egy fatutajjal a tó közepére hajózott, ahonnan a vízbe ugrott. A tutaj értékes arany kincsekkel volt megrakva, amelyeket később az isteneik iránti imádat jelképeként a vízbe dobtak. Amikor a spanyolok erre a területre érkeztek és hallottak El Dorado legendájáról, sok expedíciót szerveztek, hogy megtalálják a tóban elmerült aranyat, még a tavat is megpróbálták lecsapolni, de nem találtak semmit. 

El Dorado felfedezését követően 2 órás autózás után utolsó látványosságként még jutott egy kis idő a hagyományos kisváros, Zipaquira fő nevezetességének, a Sókatedrálisnak meglátogatására is. Először a bájos városka főterét és szűk sikátorait jártuk be. A város főterérét a kőhomlokzatú székesegyház uralja és régi gyarmati épületek veszik körül. 

Egy finom grillebéd elköltése után a sókatedrális meglátogatása következett. A 180 méterrel a föld alatt épült modern katedrálist 1995-ben nyitották meg a nagyközönség előtt , de története jóval korábbra nyúlik vissza. Már az 5. század óta termeltek ki sót a környék bányáiból, kereskedésre használták az árut. Később a bányászok alakítottak itt ki egy kis templomot, ahol naponta imádkoztak a bányászok védőszentjéhez, hogy biztonságban dolgozhassanak. 

A sókatedrális rengeteg turistát vonz, de aki nem akar vezetett túrán részt venni, az a bejáratnál kölcsönözhet audioguide-ot, és áthaladva a színes fényekkel megvilágított alagúton már indulhat is a túrára.  A keresztút állomásait bemutató alagútrendszeren keresztül jutunk el a három hajós katedrálisba. 

Mindegyik hajón bányászok és szobrászok által gyönyörűen faragott szobrok találhatók, amelyek közül kiemelkedik La Piedad, akinek arcán erős őshonos vonások fedezhetők fel.  A katedrális fontos zarándokhelynek számít, és bár hivatalos egyházi státusza és plébánosa nincs, vasárnaponként az itt tartott szentmiséken átlagosan több mint háromezer hívő vesz részt.

A sókatedrális meglátogatása után már csak egy feladatunk volt, a péntek esti óriási forgalomban szerencsésen eljutni a repülőtérre. De kiváló sofőrünk megoldotta a problémát és mivel sajnos minden jónak vége lesz egyszer, ezzel be is fejeződött a 3 hetes dél- és közép-amerikai túránk.

De amint minden túra végén, természetesen most is eldöntöttük, hogy ha lehetőségünk adódik rá, akkor még egyszer visszatérünk.

 

 

Ecuador
Egyszer egy útifilmet láttam Ecuador fővárosáról, az óriási hegyek által övezett Quitoról és az óvárosáról. Ez indította el a vezérhangyát, hogy egyszer meg kéne nézni. És Bogotától nincs is messze, mindössze 1 óra repülés. Persze az útvonal tervezésekor kicsit változtattunk és Bogota helyett Panamavárosból utaztunk Ecuador fővárosába, Quitoba. De ez is csak 2 óra. Pontosabban annyi se lett volna, ha nem keveredik a gép egy erős légörvényes leszállófolyosóra, ami miatt nem engedtek leszállni. Így landolás helyett átstartoltatták a gépet. Vagyis amikor már egészen közel jártunk a földhöz, bejelentette a pilóta, hogy nem tudunk leszállni és csak azt éreztük, hogy újra emelkedik a gép. Ez nem igazán esett jól, de állítólag ez egy rutin eljárás. Így tettünk még egy kört a város felett és végül sikeresen landoltunk. Párszor már repültem, de ilyen élményben még nem volt részem és remélem nem is lesz.

Panamaváros
A nyaralásunk kezdete óta csodák - csodájára az első repülőjárat, ami pontosan indult. Mivel Cartagenából mindössze 50 percnyi repülőútra van csak Panamaváros, így gyorsan letudtuk, de arra nem számítottunk, hogy az országba belépés még az USA beléptetési rendszerét is felülmúlja. Végül sikeresen eljutottunk az útlevélkezelő ügyintézőhöz. Kicsit megijedtünk, mert amikor meglátta, hogy hol fogunk lakni, kicsit felhúzta a szemöldökét, majd közölte, hogy nem a legjobb helyet választottuk szálláshelyként. De végül hosszú többszöri ellenőrzés és átvizsgálás után sikeresen átjutottunk a beléptetési procedúrán és már robogtunk is a belváros felé. Panama, köszönhetően a csatornának és az idetelepült bankoknak, Közép – Amerika szállítmányozási és pénzügyi központja, ezáltal a térség leggazdagabb városa. A csendes óceáni partvonalra épült modern felhőkarcolók tömkelege teljesen Miami érzetét kelti.

Cartagena

Santa Martaból hazafelé az út sokkal forgalmasabb volt, mert hétköznap révén nagyon nagy volt a teherforgalom. Azonban a lassú haladás miatt volt lehetőségünk gyönyörködni az út mellett  fel-felcsapó tenger óriási hullámaiban vagy a mangrove erdők borította lagúnákban.

Mivel a kocsit tele tankkal kellett leadnunk, így az utolsó benzinkútnál tankoltunk. Akkor vettük észre, hogy amíg mi bent éjszakáztunk a nemzeti parkban, addig a motorháztetőre ráesett egy kókuszdió, ami igen csúnya nyomott hagyott a kocsi elején. Nem túl nyugodtan mentünk leadni az autót. Ugyan kötöttünk biztosítást, de felkészültünk az alkudozásra. Odaálltunk a kölcsönző bejáratához és csodák csodájára visszavették tőlünk úgy a kocsit, hogy nem szóltak a sérülés miatt. Pedig ezt csak a vak nem látta. De néha nekünk is lehet szerencsénk!

Minca

A tegnapi sok-sok pech után kissé félve indultunk az autókölcsönzőhöz, ahol nagy tömeg fogadott. De a sor ellenére nem telt fél órába és máris 4 napra boldog tulajdonosai lettünk egy szinte új Toyota Corollának és indultunk a 90-es főúton Minca felé. Ezzel kezdetét vette a kalandtúra. Eddig a nagyobb városok kulturális nevezetességeit néztük meg, de most belevetjük magunk a természetbe!

• 
• 
• 

A 4 órás út nem volt nagy kihívás, mert az előrejelzésekkel ellentétben remek minőségű utakon száguldottunk. Több helyen az út közvetlenül a vízparton vezet, ahol 1-1 hatalmas hullám becsap az útra, kocsimosásnak is megfelel. Más területen az utat jobbról-balról víz, mocsár és mangróve erdők veszik körül, fantasztikus a látvány. És az útmenti jelzőtáblák is érdekesek, különleges „veszélyekre” hívják fel a békés utasok figyelmét!