Xian – 4. nap

Miután megérkeztünk Xianba, sodródtunk kifelé a tömeggel. A kijáratnál rögtön leszólított minket egy ember, aki taxit ajánlott. Hát eddig nem igazán volt túl sok jó tapasztalatunk a kínai taxisokkal kapcsolatban, de ez kivételt jelentett. Szerzett nekünk egy taxist, aki 13 yuanért elvitt minket a szállodánkhoz. Amikor kiszálltunk nem igazán láttuk a szállodát. Szerencsére pont jött arra egy fehér pár, akiktől érdeklődtünk az Ancient Youth Hostel iránt. Hát ők pont onnan jöttek, és mutatták, hogy alig 10 méterre az udvarban van a szállás.

És elindultunk…

Még Budapesten - reggel órára keltünk, gyors reggeli, majd irány a buszmegálló. Az idő elég hűvös, szeles volt. Persze a buszjegyeket otthon hagytuk Pakson, így az első út a jegyirodába vezetett. Ja, persze vasárnap reggel zárva volt. Na, ez is jól indul… Azért eljutottunk a reptérre. 11 órakor indultunk Helsinkibe. Ott volt 2 óra szabadidőnk a kínai gép indulásáig. Ezt az időt sörözéssel töltöttük, majd 6 órakor felszálltunk a kínai járattal. Éjszaka jobb utazni, mert elálmosodik az ember. Felszáll a gép, megvacsorázol, majd alszol egy jót és reggel, amikor felébredsz máris Kínában vagy. Hát ez elméletben jól hangzik, de a valóság azért nem ennyire egyszerű. Miután felszállsz és úgy érzed, hogy már tudnál hunyni egyet, akkor kezdik felszolgálni a vacsorát. Ez kb. 1,5 óra. Lassan leszedik a kaja maradékait és alhatunk. Vagyis alhatnánk, de a repülő teljesen teli van, és pár székkel előttünk folyamatosan ordít egy csecsemő. De miután megnéztem a Zene és szöveg című filmet egészen elálmosodtam. Hát én ugyan kicsi vagyok, de ez a szék, még az én 150 cm-nek is kicsi. Hajnalra már nagyon elfáradtam és sikerült volna elaludni, de akkor hozták a reggelit. Ha egy kifli lenne kefirrel, akkor az még jó is lenne, na de meleg rizses csirkét enni reggelire, hát mindennek van határa… A lényeg, reggel 8.50-re megérkeztünk Pekingbe. Mivel már volt némi helyismeretünk, ezért amíg az érkező utasok a taxikért küzdöttek, addig mi kényelmesen elbaktattunk a reptéri vonathoz, ami szuper gyors és modern. Az órákon át a hatalmas forgalomban araszoló taxikkal ellentétben semmi perc alatt beszállít az első metrómegállóhoz, ahonnan pár megálló és máris kiszállhatsz a Tiananmen tér oldalán. 

Kína... Ha ezt hallod, csakis a kínai zokni árus, maximum a kínai gyors kajálda jut az eszedbe a Plázákban. Pedig Kína egészen más!!! Persze ott is van sok-sok ruhaneműt és minden mást áruló bolt és piac, de valahogy teljesen más. Na és persze gyorsétterem is van, hiszen a kínaiak leginkább kifőzdében esznek. Gyors, olcsó és még mosogatni sem kell. De az is biztos, hogy egy nálunk élő kínai fix, hogy sose enne, egy pesti plázás „kínaiban”. Ő lepődne meg leginkább, hogy nézd már ez kínai??? De gondoljunk bele, mi sem rendelnénk osztrák szomszédainknál ungarische gulásht, mert az köszönő viszonyba sincs az itthon főzött jó kis gulyással.

De milyen is a kínai? Legalább is az én szememmel: hangos, tolakodó, törtető, csámcsog, szürcsöl, böfög, ja és köpköd! Mindenütt! Az utcán, a metrón stb. Undorító!!! Mondjuk mi. De nekik ez így jó. És aki ezt nem tudja elviselni, az semmiképpen ne menjen Kínába!!! És aki így dönt, az lemarad a világ sok-sok csodájáról. De, ha mégis veszed a bátorságot és nekivágsz, akkor gondolj arra, hogy nem ők hívtak téged, fogadd el és légy nyitott!!! Te csak nyerhetsz!!!

Mikor kezdődött az utazás iránti lelkesedésem? Hát valamikor réges-régen egy messzi-messzi galaxisban… Hát nem. Egy kicsi alföldi faluban, ahova ledobott a gólya egy egyszerű, de érdeklődő családban. Vagyis már kicsi gyerekkoromtól fogva, hála szüleimnek. Amint lejárt a munkaidő, szombat ebéd után, ugyanis akkor még nem volt szabad szombat (ebből azért kiderül, hogy nem vagyok mai csirke) bepakoltunk a Moszkvicsba és irány a világ. Na, persze nem luxusszállodában laktunk, hanem jó esetben kempingben, kevésbé jó esetben valahol a mezőn, ahol szó szerint reggel benézett a tehén a sátorba. Első sátrunkat sem on-line rendeltük, hanem összegomboltunk 2 db katonai sátrat és apukámmal abban aludtunk. Bejártuk az országot, majd kijutottunk a nagybetűs VILÁGBA. Hát így kezdődött. Azóta sok minden megváltozott, de az utazás iránti lelkesedésem az töretlen.

Mi a jó az utazásban? Igazából minden, még az is, ami nem úgy sikerül, ahogy előre elterveztük. Ahogy kirepültem otthonról és saját felnőtt életet kezdtem átörökítettem a gyerekeimre is ezt az őrületet. 3 gyerekkel 1 nagy autóval végigkempingeztük Európát. Útvonaltervezés (még nem GPS-el, mert nem volt) indulás, sátorállítás, vacsorafőzés, hatalmas kártyázás, barchobázás esténként, sátorbontás, indulás tovább. Mindig, mindenkinek megvolt a feladata, soha, senki nem unatkozott, reklamált, örültünk, hogy együtt lehettünk. Pedig nem volt okostelefon, se tablet, és az sem volt gond, ha nem volt WIFI a kempingben.

De az idő az múlik, a gyerekek is kirepültek és maradtunk „Apóval” kettesben. Kicsit átalakultak az utazásaink, nem lett rosszabb csak más. Megmaradtak a szabad, kempingezős utak, ahol spontának vagyunk, és nem tudjuk, hogy hol alszunk ma éjjel, de emellett elindultunk felfedezni az Európán kívüli világot is. Minden egyes út egyéni, saját szervezésű. Mivel egyébként is szervezési területen dolgozok, igazán testhezálló feladat kideríteni, hogy mikor indul a vonat Xianból Luoyangba, hogy jutsz el Saigonból Wung Tauba szárnyashajóval vagy hol lehet olcsón (na ilyen nincs, csak esetleg olcsóbban) jegyet venni a Machu Picchura. Mindez és sok más személyes élmény és tapasztalat, ami belekerül egy-egy élménybeszámolómba.

Ezeket a kis szösszeneteket minden egyes utamon megírom és jól elmentve ott van a számítógépemen. Hazaérkezve letisztázom a történetet, megmutatom a férjemnek, hisz ő is részese volt a kalandnak, kiegészíti, javítja, ha kell, majd elküldöm a kiváló írói vénával megáldott lányomnak. És ezzel ez idáig véget is ért a történet. De mindkét olvasóm arra biztatott, hogy esetleg rajtuk kívül másoknak is élményt jelenthet ezeknek a kis, abszolút személyes, szubjektív történeteknek az olvasása. Hát én még nem vagyok ebben teljesen biztos, de próbáljuk meg. És ezzel elindítom a blogot!